A nagy utazás 2: Tbilisi – Jereván

Kb. 10 óra alatt sikerült megtenni.

Kiérve a grúz főváros forgatagából rögtön rátértünk egy autópályára, így megnyugodtam, hogy gyorsan el fog telni az 5 órásra prognozált út, de kb 3 km megtétele után már cseppet sem hasonlított autópályára az út, amin haladtunk. Egyébként 290 km a távolság a két főváros között, de ezt végül röpke 7 óra alatt sikerült megtenni az időnkénti „piš-puš pauzák” és az olyan rossz utak miatt, amikkel tele van a yutube ha az ember rákeres az orosz utakra. Ráadásul Vano nem is merte nagyon nyomni a gázt, mert az örmény rendőrök – a napi betevőjük megkeresésének érdekében – szorgalmasan állítgatták meg a grúz autókat. A rendőrre figyelmeztető szembevillantás itt is ugyanúgy működik, így sikeresen elkerültük az ellenőrzéseket.

Még Grúziában a hölgyek vásárlási lázának kielégítése céljából megálltunk egy szupermarketnél is, ami egy fél focipálya méretű körforgalom közelében volt. Ilyen lebetonozott, sávok nélküli, üres közepű óriáskereszteződésekkel még találkoztunk néhányszor, és eleinte nagyon furcsa is volt, hogy bár látszólag ez egy körforgalom, a nálunk megszokott szabályok egyikét sem tartják be az emberek. (értsd, aki balra akar kanyarodni az bal felé megy be, smiga (index) helyett pedig inkább a dudával kommunikálnak a sávváltáskor. Kicsit később meg az én hólyagom miatt kellett megállni. Gyönyörű hegyoldalak mentén haladtunk el épp, és Vano egy útmenti elég robosztus szocreál kinézetű étteremnél parkolt le. Mondta, hogy menjek be nyugodtan csorgatni, addig ő vesz valami harapnivalót. Igazából az étteremben látszólag csak egy pékpult működött, ahol lángos szerű dolgokat árultak. Kifelé menet én vettem is egyet, ami 1 larit (kb 100-ft-ot) kóstált, és amikor megkóstoltam a kocsiban örömmel konstatáltam, hogy a lángos tészta belsejében valami spenót szerű zöldséggel fűszerezett krumplipüré van. Ízletes kaja, majd Vano az elégedettségem látva elmondta, hogy ez a perashki (oroszul), és persze van grúz és örmény neve is, amiket nem jegyeztem le.

kb. így nézett ki a perashki

A grúz-örmény határon a Horgosnál megszokott buszos rendszert alkalmaztuk, vagyis az utasok bevonultak egy folyosóra, és a kis fülkékben üldögélő vámos pecsételte le az útlevelünk. A grúz oldalon egy röpke pillantáson kívül rám se hederítettek, az örmény vámosok viszont tüzetesen átvizsgálták a magyar útlevelem, áthívtak egy másik fülkéhez, ahol három vámos ült. Megkérdezték tudok-e oroszul, így megint bevetettem a „nyemnogát”, ami alig akart eszembe jutni. Szerintem le is vágták a vámosok, és ez után csak ennyit kéredeztek: „Turist?” Mivel nem voltam abban a helyzetben, hogy kifejtsem nekik az utazásom teljes mibenlétét, megelégedtem ezzel a felvetéssel, és rávágtam, hogy „DÁ”! Itt véget is értek a vámosokkal való megpróbáltatásaim, legalábbis ami az ideutat illeti. Ez után még a kocsinál belenéztek egy-két táskába, de az enyém nem keltette fel az érdeklődésüket, így nem kellett kinyitnom semmit, és már robogtunk is tovább immár Örményországban.

Innen váltak az utak valóban rázóssá és még a Balkánhoz viszonyítva is hihetetlenül elhanyagolttá. Vano vezetési stílusa azonban azt tükrözte, hogy az itt élő emberek, ehhez meglehetősen jól alkalmazkodtak. Ez abból is látszódott, hogy a folyamatos lassítás-gyorsítás, és kátyúkerülgetés mellet ugyanúgy tudott sztorizgatni, mint Oszkár a nyílegyenes magyar autópályán 120-szal hasítva. A vezetési stílussal ellentétben a két sofőr történetmesélési hajlandósága nagy sok hasonlóságot mutatott, mivel Vano sem nagyon adta másnak a narrátor szerepét, és amikor belejött a mesélésbe, a mondatok végére csak azért rakta be a „Pányímáíte?” kötőszót, hogy levegőt vegyen a következő mondat előtt.  amennyire megértettem, a témavilága is sok párhuzamot mutatott a magyar sofőrével: A pre-Shakashvili és a post-Shakasvili era különbségeinek boncolgatásán túl az árakról a nehézipar felszámolásáról, majd kérdésemre a grúz és örmény népek kapcsolatáról is szó esett, amit a kedves nő utasok lelkesen le is fordítottak nekem angolra.  

Az örmény utak állapotát is jól tükrözi ez az orosz utakról készült videó, aminek a zenéjét még a moldáv lakótársam mutatta Amerikában. Oroszul értőknek a Queen feldolgozás szövege sokat mondó lehet:

Út közben a Szeván tó előtt még csináltunk egy kisebb kávészünetet egy benzinkúton. Talán ezen a környéken volt a legszebb a táj, és mivel elég magasan is lehettünk kb. -4 fok lehetett, így az emberek az autókból szabályosan a kávézóba rohantak a hideg elől. Itt egy kicsit elbeszélgettem a csajokkal, és elmondták, hogy egyikük örmény, másikuk grúz, és a sofőr is grúz, ezért oroszul beszélgetnek. Illetve az egyik nő egy kriptovalutával foglalkozó start-upnak dolgozik, a másik meg valami EU-s projekteket végrehajtó szervezetnél. A rövid pihenő után elhaladtunk a Szeván tó mellett, majd még néhány óra utazást követően este fél 7 körül megérkeztünk Jerevánba.

Kávészünet a benzinkúton a Szeván-tó környékén. Hideg van...

A Szeván-tóból egyelőre csak ennyit láttam. 

Úgy sikerült, hogy én szálltam ki utoljára. A baghramyan metróállomásnál kellett volna kitennie, de valahol a két állomás között szálltam ki, és sikerült rossz irányba elindulnom. Meg is találtam egy metro lejárót, és felhívtam fogadásomra kirendelt buddy-mat, Mariát, akinek már ott kellett volna lenni. Hosszas magyarázkodás után meg is erősítette, hogy ő ott van, így rá kellett jönnöm, hogy szar van a palacsintában. Az egyenlegemen még pont annyi pénz maradt, hogy egy sms-t tudtam írni Mariának, hogy maradjon ott, ahol van, odamegyek. Egy járókelő végre kifogástalanul egyértelműen útbaigazított, hogy a Baghramyan metro a következő állomás lefelé, és hogy 15-20 perc séta legalább.

El is indultam az sárgásan megvilágított dombok közt, de azért a biztonság kedvéért leszólítottam még néhány embert. Valóban jó felé mentem. Séta közben kirajzolódott előttem a városközpont sziluettje, a távolban pedig megpillantottam Mother Armenia kardja mellett égbetörő fénysugarakat. De nem mertem nagyon belefeledkezni a városnézésbe, mert minden erőmmel egy metro lejáratának megtalálásán fáradoztam, és minden szembe jövő lányt alaposan megnéztem, hasonlít-e kicsit Mariára. A 10+ kilós csomagjaim miatt kissé hosszúnak tűnt a két megálló közti táv, de végül megérkeztem a metróhoz, és még mielőtt felismerhettem volna a tényt, láttam, hogy kissé idegesen közelít két zavarodott lányka, akik egymást elnyomva remegő hangon szólítottak meg, mintha csak a messiást várták volna. Bólintottam, de még épp hogy csak felemeltem a fejem, már a hátamon éreztem az ölelő karokat, és a fülemben a megkönnyebbülés sóhajait.   

Baghramyan Ave. at night

Szegények próbáltak még hívogatni, de a vodafone már nem engedte nekik… De megtaláltuk egymást, és gyorsan el is indultunk taxival a lakásomra. Közben a másik lány is bemutatkozott. Ő Varsha, egy indiai orvostanhallgató. A Jereváni orvosi egyetem is hasonlóképp vonzza a külföldieket, mint a szegedi, csak más országokból. Még megálltunk egy kisboltnál és Varsha beszaladt nekem némi kaját, és vizet venni, pedig mondtam, hogy jól vagyok. Mariaval meg pénzt akartunk váltani, de a nagy sor miatt végül letettünk róla, és folytattuk az utat a lakásra. Közben elmesélte, hogy ő csak félig örmény, mivel az apukája örmény, az anyukája egyiptomi, és pár éve költöztek csak Jerevánba.

A lakáson Arshak és Jeranuhi fogadtak minket, akik egy fiatal fizikus házaspár, és a házigazdáim lesznek az ittlétem alatt. Megmutatták a szobámat és a lakást, majd meginvitáltak a nappaliba vacsorázni, amit egy gyors tusolás után el is fogadtam. A vacsora isteni volt. Igazi terülj-terülj asztalkám: szárított gyümölcöskkel, néhány féle saláta, "Khababnak ejtett hosszúkás vastag csevapszerű hús, sajtok, olajbogyó, és persze az elmaradhatatlan örmény kenyér a lavash, és egy másik fajta, a mathnakash. Én az otthonról hozott pálinkával járultam hozzá a vacsorához, amit Kilikia sörrel öblítettünk le. Közben olyan jóízűt beszélgettünk, mintha már évek óta ismernénk egymást.

Illusztráció: Kebab lavash-sal

Habár az út Kanizsától a Jereváni lakásig legalább 26 órába telt, ami azzal járt, hogy kb. 40-órát ébren töltöttem, eléggé kipurcanva kellett volna éreznem magamat. Ennek viszont – az élményteli utazás és a kiváló fogadtatásnak köszönhetően – nem éreztem jelét. Jóleső elégedettséggel és várakozással teli hangulatban tértem nyugovóra. Másnap reggel az otthonosságérzetemet házigazdáim még fokozták egy igazi örmény feketekávéval. Nem vagyok ínyenc kávékóstoló, így semmi különbséget nem észlelek ez, és a Szerbiában fogyasztott törökkávé között. A kávét az otthonról hozott mama-féle desszertekkel kísértünk le. Így indultunk Mariával a nyelvsuliba, ahol önkéntes szolgálatot fogok teljesíteni a következő hetekben.