A hazugságról

Ma először hazudtam a koromról. Egy évet letagadtam. Aztán rájöttem, hogy az az egy már kettő. Egy Szeged-Ferihegy közötti reptéri transzferjáraton zajló másfélórás beszélgetés közben csusszant ki egy sofőr és két másik utas hallatára. Nem is értem igazán miért.

A telekocsi rendszer egyik előnye a gyorsaság és a kényelem mellett, hogy néha roppant érdekes beszélgetések alakulhatnak ki az utasok között. Jelen történetben ez nem így alakult, de semmiképp sem csöndben és tanulságmentesen telt az út. Kicsit olyan volt, mint egy egyfelvonásos Hernyák Zsóka jelenet egy okuláré projektben. Egy idősödő úr volt a sofőr, legyen az egyszerűség kedvéért Oszkár.  Nagyon jól játszotta a szerepét. Azt a tipikus sofőrt játszotta, aki egy kínos hatásszünet után nem tűri meg a csöndet mint potyautast. Eleinte aládolgoztam időnkénti kérdésekkel, ahamozással, ami egyre inkább hümmögésbe majd csak fáradt bólogatásba ment át. Ekkor még nem sejtettem, merrefelé tart ez a beszélgetés. Az időjárás és a különböző közéleti és közlekedési hírek megbeszélése után gyorsan átterelődött a szó a média csökkenő hírérték-arányára és szenzációhajhászatára, az elhibázott rendszerváltás utáni vadkapitalizmusra és a multikulturalizmus csődjére.

Oszkár történetei közben kibontakozott az élettörténetének egy jelentős része, ugyanis cseppet sem restellte megosztani a tanulságokat, amiket így őszülő fejjel már belát az ember. A legjobban azok a vállalkozói tanácsai maradtak meg, hogy sose alapíts bt.-t, és hogy nem éri meg egyéni vállalkozónak sem lenni, mert csakis a Kft. a biztos. Meg, hogy ne hagyjuk, hogy attraktív külsejű nők befolyásoljanak minket nagy horderejű döntéseinkben. Szóval mondott fontos dolgokat. De a veleje csak eztán jött, amikor kibukott belőle, hogy kicsit sajnálja, hogy a lánya egy arabushoz ment férjhez, mert számos esetben kiütközött már (ezekre ki is tért), hogy a multikulti nem működik. Végül azért bevallja, hogy járhatott volna rosszabbul is, akár egy magyarral is. Majd a sok éves futballedzői karrierjének a lezárásaként nem maradt el az a nagy amerikai szagú közhely sem, hogy a munkát nem lehet kikerülni, ha sikeresek akarunk lenni, mert Hosszú Katinka se lett véletlenül olimpikon, pedig még csak 26 éves.

A sofőr nagy lélegzetvételű, mély gazdasági, erkölcsi és társadalmi problémákat érintő eszmefuttatásainak köszönhetően, az utasok nem is tudhattak meg egymásról egyebet, mint hogy ugyanabban az autóban utaznak. Ám Oszkár végül – mintha csak megunta volna a saját sztorizását –az utasok felől kezdett kérdezősködni. Egy vékony hangú lány, akiből nagyon keveset láttam az anyósülésről elmesélte miképp lett esztétika szakos szabadbölcsészből pénzügyi közvetítő (vagy valami ilyesmi), és hogy az a nyugati civilizáció által belénk táplált szükségszerűség, miszerint a munkánknak egyben a szenvedélyünknek is kell lennie számára közel sem szükségszerű. Az embernek valamiből ugyanis meg kell élni, és nem mindenki olyan szerencsés, hogy a hobbija legyen a szakmája is. Határozott véleménye ugyanis, hogy a szenvedélyes munkavégzést sok más olyan területen is el lehet sajátítani, amiről korábban nem is gondoltuk, hogy egy csöppet is érdekel. A vékony hangú lány magabiztos szavai megértésre találtak bennem, mivel nem tartom kizártnak, hogy megfelelő alkalom adtán én is átképezem magam egy piacképesebb szakmára. A pénzügyes lány után az úr rám irányította a figyelmet, és elő kellett állnom valami frappáns élettörténettel.

Ahogy múlnak felettem az évek, annál kellemetlenebbül érint, amikor a ’’kivagyok-mivagyok-mitcsinálok” behatárolta háromszögben kell bemutatnom magam. Ilyenkor a homlokomon apró izzadságcseppek jelennek meg, és kicsit össze is rándul a gyomrom, főleg, ha nagyobb hallgatóság előtt kell feltárni a történetemet. Ez valószínűleg azért van, mert az eddig elért eredményeim a legtöbb ember számára – sokszor közéjük tartozom én is – elég megfoghatatlanok. Pedig voltam már sok minden: jó tanuló, élsportoló, néptánctanár, kutatási asszisztens, rocksztár-palánta, vízi mentő, magyar mint idegennyelv-tanár, önkéntes, de még mentor is. Ha megkérdezik, mostanában mégis mindig azt hazudom: angol tanár. Ennyivel ugyanis el lehet intézni a dolgokat, a valósághoz viszont vajmi kevés köze van. Nem rossz stratégia, mert meg lehet spórolni a biográfiánk számunkra sem érdekes ecsetelését, és észrevettem, hogy mindenki más is hasonló stratégiával él ilyen esetekben, és egymondatos válaszokban próbálják elintézni a bemutatkozást. Ezen felül persze igyekeznek véka alá rejteni a határozatlanságuk, és úgy feltüntetni maguk, mint akik határozott céljaik lévén tudják, merre tartanak az életben. Elhatároztam, hogy ezután én is így teszek.

Szóval ennek a sofőrnek sem mondtam el, hogy igazából csak félig vagyok angol tanár, és hogy a húszon-éves bölcsész olyan, mint az agyag. Még bármi lehet belőle, ha a megfelelő kezek elég kitartóan gyúrják. Azt sem mondtam el, hogy azért utazom Örményországba, hogy továbblépjek. Nem meséltem el neki, hogy az elmúlt egy évben nem sikerült megtalálnom a kitörési lehetőséget és nekiütköztem a kelet-európai valóság és a saját magam állította korlátoknak. Talán azért nem meséltem, mert magam sem tudtam, hogy a helyes életút kiválasztásának bizonytalansága által szült kételyek miatt nem találtam eddig munkát, és kapunyitási pánik és az elköteleződéstől való félelem tudat alatt arra késztetett, hogy ne is keresgéljek túl komolyan.

Így Oszkár és a másik két utas nem tudta meg azt sem, hogy jelenleg számomra Örményország – minden bizonytalansága ellenére, vagy éppen miattuk – a lehetőségek tárházát jelenti, mert ki tudja mi fog történni ebben a pár hétben. Reményeim szerint, ha több nem is, Örményország ki fog rántani az elmúlt pár év mocsarából, kicsit átdrótozza az agyam, felfrissíti az alkalmazkodó képességem, megdob egy kis önbizalommal, tudatosítja a céljaim, és elindít egy olyan úton, amelyet már sokkal könnyebb lesz hazugságok nélkül prezentálni egy idegenekkel teli autóban robogva egy idegen ország felé.