A nagy utazás 1: Budapest-Kutaisi-Tbilisi

Miután Oszkár kitett a repülőtérnél az egész út könnyűszerrel ment. Azt hiszem, kezdem elhagyni a repüléstől való túlzott, ok nélküli parázást. Ezt általában azok az emberek sulykolják a másikba, akiknek nincs nagy tapasztalatuk a légi közlekedés terén. Másfél órával a gép indulása előtt szálltam ki a B terminál előtt és kényelmesen becammogtam, hogy nekikezdjek a becsekkolásnak. A megfigyeléseim szerint a gépen rajtam és a személyzeten kívül nem sok magyar lehetett. Grúzokkal és örményekkel telhetett meg a gép, bár talán még ma sem tudnám megkülönböztetni ezt a két nyelvet, pedig nem egyformák. Mivel nem vettem helyjegyet reménykedtem, hogy az ablak melletti ülést kapok. Nem így lett. A fedélzeten szomorúan foglaltam el az egyik vészkijáratnál lévő üléssor középső székét.

A beszállást követően az egyik kedves légiutaskísérőhölgy (magyarul sztyuárdessz) odajött, hogy segítsünk neki asszisztálni vészhelyzet esetén, de mivel az ablak melletti utastársam nem beszélt sem angolul sem magyarul, így nekem kellett átvennem az ablaknál lévő helyet, amit a megfelelő módon én tudok majd kinyitni az instrukciók áttanulmányozása után. A ’’kedves” jelző azért áll itt, mert nem mindegyikük volt valójában kedves a konty által feszesen tartott colgate-mosoly és a lila kis kosztüm mögött. Miután tisztáztuk a nyelvi kompetenciám, és egy kis orosz segítségével sikerült megértetni a mellettem ülő sráccal is a helycsere okát, elégedetten nyugtáztam, hogy a nyelvtudás nagyon hasznos dolog és ebből épp sikerült nekem is profitálnom. Azon ritka esetek, amikor a magyarnak is hasznát lehet venni. Viszont ez az érzés csak addig tartott, amíg elkezdtem próbálgatni az újdonsült útitársammal az egyhónapos Rosetta Stone által összeszedett orosz tudásom. Nem mondom, hogy csúfos kudarcot vallottam, de rövid idő után jobbnak láttam a gagyogás helyett valami relaxáló zenét hallgatni.

Pár óra múlva már landoltunk is Kutaisiban, ahol épp szakadt az eső. A pénzváltó, és a buszállomás épp ott voltak, ahol a neten leírták, és a csomagjaimmal is sikerült átslisszannom a vámosok között, akik reggel háromnegyed hat lévén messzibe meredő tekintettel bámultak az egyébként elég kicsi terminál félreeső pontjai felé. Így nem kellett őket megkínálnom a másfél liter barackpálinkámmal, és a Hungarikum Marketből vásárolt csabai kolbásszal.

Illusztráció: Wizz Air gép a Kutaisi repülőtéren

Kiérve a buszmegállóba rögtön megtaláltam a Tbiliszibe induló kisbuszt (ami nekünk kombi, errefelé meg marshrutka, de hogy hogy is kell elképzelni, arról egy külön fejezetet fogok írni), amire online előre megváltott jegyem volt. Ezt kellett a repülőtéren a Grúz Busztársaság pultjánál beszállókártyára váltani. Itt még szokatlan volt, hogy nem igazán tisztázott a nyelvi kód a beszélő felek között. Persze az üzenet gyorsan átjön, de a szituáció ekkor még kellemetlen érzést kelt az emberben. Azóta ezt már megszoktam, és könnyebben kérdezősködök mindenféle aktuális kulcsszavak segítségével. Kutaisi és Tbiliszi között sikerül hunynom egy rövidet, és a szakadó eső után nem sokkal gyönyörű látványra ébredtem. Épp csak a függönyök közötti réseken pillantottam meg a Kaukázus havas szikláit. Egy havas hegyszorosban utaztunk épp, de nem tudtam jó képet csinálni a buszból, így a fantáziátokra bízom a vizualitást.

Ez után még kicsit visszaaludtam, de a látvány nem nagyon hagyott nyugodni, így rátapadtam az ablaküvegre. Eszembe se jutott fotózni, annyira letaglózott a látvány, ami nem is tartott sokáig. Csak Hemingway és a fehér elefánt formájú hegyei jártak az eszemben. Lehet, hogy van is némi hasonlóság a Kaukázus és a Sierra Nevada között. Tbiliszihez közeledve kezdett érdekelni, hogy mennyi ideig megy még a zötykölődés, az egyébként szerbiai és magyar viszonylatba sem rossz utakon. Az egyik nem grúz kinézetű lánytól megtudtam, hogy kb. 20 perc múlva érkezünk a Szabadság térre, a tbiliszii végállomásra.

Tbilisziből már nem igazán lehet online jegyet venni Jerevánba, hanem a város két csomópontjában (Ortachala és Avlabari) lehet marshrutkát fogni. Erről azt érdemes tudni, hogy menetrend nincs, akkor indul a fuvar, amikor betelik a busz, és a legtöbb fuvar reggel 7 és d.u. 3 óra közt van. Nekem viszont egy kis előzetes grúz segítséggel lefoglalt fuvarom volt Jerevánba, amiért nagyon hálás vagyok.  Tamuna, a grúz EVS önkéntes, akit Szegeden magyarul tanítgattam szerzett egy taxist, aki kb. 15 euróért megtette a szóban forgó utat. Ez csak egy kicsit drágább a marshrutkáktól, amik lassabban is telnek be, és elvileg lassabbak is (hogy mért elvileg, arról később). Na meg az sem volt utolsó szempont, hogy biztos fuvarom van Jerevánba.

El is mentettem a sofőr telefonszámát, mert őszintén nem annyira hittem abban a koncepcióban, hogy a sofőr a nevem alapján megtalál a Szabadság téren. Egy rövid nézelődés után rájöttem, hogy szükségem is lesz a telefonszámra. Itt a fülembe csengtek Tamuna bizonytalan szavai a sofőr nyelvtudásával kapcsolatban: „vagy tud angolul, vagy nem… Szerencsére a nem grúz kinézetű lány a kisbuszból zavarodottságom észlelve megkérdezte, hogy tud-e segíteni. A helyzetemet elmagyarázva felajánlotta, hogy szükség esetén megbeszéli oroszul a sofőrrel a részleteket. Már tárcsáztam is Vanot a sofőrt, de meglepő módon egy női hang vette fel a telefont. Oda is adtam a csajnak, hogy beszéljen vele. Nem tudott az egész helyzetről majd lenyomta. A nem grúz kinézetű lány egy vállvonás után bemutatkozott, és elmesélte, hogy Szlovákiából érkezett Grúziába már sokad ízben, és hogy egy idegenvezető jön érte, akivel majd mennek valahová. Így is lett, megköszöntem a segítségét, és reménykedtem, hogy hamarosan felbukkan Vano. Mivel én sem tudtam, hogy néz ki, gyorsan ráírtam a nevem egy papírra, és azzal kezdtem ide oda járkálni. Gyorsan fel is bukkant egy középkorú vékony alak, aki zavarodottan nézelődött a kezében egy A4-es lappal. Közelebb érve a rajta levő vékony vonalakból kiformálódott a nevem. Ő is gyorsan rájött, hogy megegyeznek a betűk a kettőnk lapjain, és mindkettőnknek széles mosolyra kanyarodott a szája.

Gyorsan intett, hogy menjek utána, mert a kocsi odébb van. Egy aluljárón át jutottunk el a parkolóig, ami pont annyi idő volt, hogy megkérdeztem, hogy beszél-e angolul. A NO ENGLISH válasz elég határozott volt. Az ő RUSKI kérdésére én rávágtam a begyakorolt nyemnogát, és így gyorsan át is tértünk a nemzetközi szavak és nonverbális kommunikáció szintjére. Felvettünk két szimpatikus, hölgyet, akik szerencsére elég jól beszéltek angolul, így a további út során segítségemre voltak a bonyolultabb üzeneteim továbbításában. De mielőtt még nekiindultunk volna Jerevánnak, az egyik nő kérésére meg kellett állni egy piacon gyümölcsöt venni.

Bódé a piacnál

piaci jelenet Tbilisziben

A piacról annyit, hogy nálunk talán nyáron van annyi fajta gyümölcs és zöldség, mint azon a piacon január 30-án a kint parkoló autó anyósüléséről nézve. Na jó, lehet, hogy kicsit túlzok, de nem egy februári kínálatnak tűnt az otthoni viszonyok között. El is telt vagy 20-30 perc, mire a kedves hölgy és a sofőr visszatért 3 láda barackkal, egy láda körtével, néhány zacskó almával és krumplival, gránátalmákkal és még valami gyümölccsel, amilyet soha életemben nem láttam. Meg pár dolgot biztos el is felejtettem, mindenesetre segítettem bepakolni a vásárfiát a csomagtartóba, ami gyorsan meg is telt. Így indultunk neki Jerevánnak, amihez ismét át kellett verekednünk magunk a tbiliszii csúcsforgalmon. Viszont így volt egy kis időm nézelődni, és eldönteni, hogy visszafelé itt még meg szeretnék állni egy-két napra… Talán akkor részletesen is le tudom írni, Tbiliszi hangulatát.

Addig is itt van ízelítőnek ez a kisfilm:

https://youtu.be/CSQ49aBpdww?t=71