Búcsú

Első állomás: Lacával Horgosnál Ladával azon tűnődve, lesz-e valami kontraszt a szerb és az örmény szocreál közt.

A blogok általában valamiféle köszöntéssel, előszóval szoktak kezdődni, de Örkény Istvánnak, és a groteszk egyperces novelláinak tisztelegve az örmény egypercesek című szubjektív útleíró és élményemésztés-segítő blogom egy búcsúzással szeretném kezdeni, ahogy valójában az utazásom is a búcsúzkodással kezdődött. 

Mielőtt nekivágtam a kaukázusi kalandjaimnak szerettem volna elbúcsúzni mindenkitől, akit egy kicsit is közel érzek magamhoz. (Sajnos jó páran kimaradtak, de majd bepótoljuk.) Nem azért volt fontos a búcsúzás, mert nem megyek haza, vagy mert sokáig leszek távol, hanem azért, mert az a megérzésem, hogy aki hazatér majd hat hét múlva, már egy másik ember lesz.

A Sjaj & I-os és a kalákás emberkék kiváló közösségszervező programjainak köszönhetően sikerült is mindenkitől elbúcsúznom, és még a videoklipjükben is szerepeltem. Kivel élő szóban, kivel futólag egy „Hol vagy elveszve?”-re válaszolva, másokkal csak a virtuális térben. Külön örültem, hogy – minden szervezetlenségem ellenére – a szegedi barátokkal, és ex-kolesztársakal is sikerült összefutni indulás előtt, és hogy mindenkitől kaptam egy kis útravalót, ami velem lesz, ha épp szükségem lesz rá. Pont, mint az a kvázi titokban elcsent Kundera-kötet a koleszkönyvtárból, amely jelenleg a Sík Sándor Piarista Egyetemi Szakkollégium külképviseletének területét képezi Örményországban (hamár a magyar konzulátus megszűnt. Ennek okáról később…), nem beszélve arról, hogy a repülőn töltött néhány unalmas órát is kellemesebbé tette. Mellesleg jó indokul szolgál, hogy hazaérkezésemkor beugorjak a koleszba, hogy bővítsem azon cseh írók névsorát, akik kötetei a szigorú szabályok ellenére meglehetősen nagy utat jártak be a világban.    

Eredetileg Tolnai Ottó kötetet akartam vinni az útra, de az még mindig a Hajdú lakás padlásán porosodik, így búcsút kellett mondanom ennek a tervemnek. Remélhetőleg a Kundera kötet éppségben hazakerül, viszont pár dolgot igenis itt szeretnék hagyni az Ararát lábánál. Elsősorban a felesleges aggodalmakat, és a káros szokásaimat, melyek abban gátolnak, hogy kihasználjam az élet adta lehetőségeket. A túlgondolást is mellőzni próbálom, és igyekszem pozitív gondolkodással és proaktivitással – a sikeres kollégiumigazgatók egyik fő erényével – elérni, hogy az abszurd és a groteszk helyett, inkább valami jó irányba tereljem a személyiségfejlődésem.

Sokszor az élet szüli a legabszurdabb és groteszkebb helyzeteket, főleg ha az ember egy idegen országba csöppen, ahol nem beszéli sem a nyelvet, de még csak elolvasni sem tudja a feliratokat az utcán vagy a boltban. Az örmény ábécé a nem beavatott szemnek épp olyan, mint a шишмиш szó ciril írott betűkkel: Mint amikor vihar van a tengeren. (Egyébként meg egyáltalán nem hasonlít a ciril ábécére.)

šišmiš 

A következő hat hét során az idegen környezet újdonságai által felkorbácsolt hullámok közt próbálok majd hajózni, és hajónaplómat ezen a blogon fogom közreadni.   Garantálni sajnos nem tudom, hogy írásaim az örkényi groteszk minőségét fogják tükrözni – nem is célom szépirodalmat prezentálni – viszont remélem, hogy érdekes meglátásokkal szolgálok majd nektek Örményországról, az örmény emberekről és kultúráról, élményeimről. Célom, hogy az egyperces novellákhoz hasonlóan könnyen emészthető, helyenként frappáns vagy szellemes módon adjak leírást mindennapi, de sokat mondó kérdésekről, különbségekről, vagy épp hasonlóságokról. Majd meglátjuk sikerül-e.