A kelet az új nyugat

Az elmúlt egy évben annyi tervem füstbe ment már, hogy akkor is elutaztam volna, ha nem kapom meg az örmény AIESEC által meghirdetett önkéntes angoltanár-asszisztensi lehetőséget Jerevánban. Nem igazán szoktak megérzéseim lenni, de most valami azt súgja, hogy ez az út jó irányba vezet. Csani bácsi is sokat biztatott, hogy ne hezitáljak. (Aki kicsit is ismeri Csanádot, tudja, hogy igen jártas az asztrológiában és érti az univerzum üzeneteit. Továbbá már csak idő kérdése, hogy mikor nyeri meg a lottót.) Másrészt azért is döntöttem az indulás mellett, mert ez az egész örmény dolog nem az én fejemből pattant ki, hanem szép lassan épült fel sorozatos ’’véletlenek” bekövetkezésével.

Az egész örmény vonal az életemben Kurt Vonnegut Kékszakáll című kötetével kezdődött. Évekkel ezelőtt vettem a TIK jegyzetboltjában jegyzettámogatásra Karesz barátom lelkes ajánlásának köszönhetően. Majd jó sok idő múltán el is olvastam, és bár nem sorolom a kedvenc könyveim közé, Rabo Karabekian története meghatározó élmény maradt. Így történt, hogy a könyvet jó szívvel adtam kölcsön egy örmény srácnak Szegeden, aki egy rövidtávú EVS program keretén belül lakott a kollégiumban 10 másik külföldi önkéntessel. Én mentorként vettem részt a projektben, de az együttlakás és az esti bulizások alkalmával én is a csapat részévé váltam. Továbbá egyfajta közvetítő szerepet is rámsóztak a kolesztársaim, akik az angoltudás hiányában vonakodtak kommunikálni a kedvesen csak ’’migránsainknak” becézett ideiglenes lakótársakkal.

Az egy hónap alatt sok görbe estét töltöttünk együtt a könyvtárban és egyéb ösztöndíjcseppfolyósító-intézményekben, de ekkor még nem sejtettem, hogy a résztvevők között milyen tartós kapcsolatok alakulnak majd ki, amelyből jómagam csak egy nagyon kis szeletet képviselek. Mindenesetre megtisztel, hogy bevettek a közös chatbe, és nyomon követhetem a nosztalgiázásukat. A program lezártával búcsút intettünk egymásnak, és még mindig a fülemben csengnek Vrezh (az örmény srác) szavai, miszerint aki Örményországban jár, általa vendégszeretetre talál.

Vrezh-zsel Szegeden

Fél év elteltével, november vége táján Edi küldött egy linket, ami azt az AIESEC-es felhívást tartalmazza, amelyen épp részt veszek. Csupán annyi szöveget mellékelt, hogy ha nem dolgozna, biztos bevállalna ilyen utazásokat. Viszont ez akkoriban nem igazán hatott meg, mert nagyban készültem a német gásztárbájterkodásra, és a hétköznapi magánóráimra, meg a ficamos ujjammal szaladgáltam az SZTK-ba. A német álom idővel egyre foszladozni kezdett, és újból megnyitottam a linket, amit Editől kaptam. Mutattam Csaninak, aki közölte, hogy a nagybátyja is Jerevánban él, és hogy a családtagjai ódákat zengnek az örmény tájakról és fogadtatásról. Szóval eldöntöttem, hogy Köln helyett Jereván lesz a következő lépés. Akartam. Sikerült. Itt vagyok.

Már a Margharian utcai szobám ágyában olvastam az egyik Harmath rokonom üzenetét, amiben arról érdeklődik, hogy tudtam-e hogy az én ereimben is csörgedezik egy kis örmény vér. Ugyanis a nagymamám felmenői Visontáról származnak és eredetileg Harman-ról változtatták meg a nevüket. Elmondása szerint a fél falunak ez volt a neve, és nem kizárt, hogy örmények voltak. Még nem néztem utána, vajon tényleg igaz lehet-e a történet, szóval ezzel az elmélettel még lesz dolgom…

Még Párhuzamként érdekesnek tartom, hogy Szappanos Juli (tudod Juli, hogy így hívnak a hátad mögött?) a kényelmes német és a Svájci élet helyett Indiánál kötött ki. És nem csak ő az, aki a keleti nyitást képviseli a társaságomban. A kalákás Lacik is megjárták Indiát, Tikről és Edináról nem is beszélve, Laca meg megmászta az Ararátot is… Van erre valami titokzatos, szívet melengető vadság, spiritualitás, valami megfoghatatlan… A kelet az új Nyugat… Before it was cool…