Ez aztán Hayastan!

Örményországról tudni kell, hogy Magyarországhoz hasonlóan az ország megnevezésére nem a nemzetközileg elterjedt elnevezést használják. Az Országot Hayastan, a lakóit pedig hay vagy hayer névvel illetik. Ez utóbbit gyorsan megtanultam, mivel lépten-nyomon nekem szegezték a Hayer es? (Örmény vagy?) kérdést. Ahogy megtanultam örményül nemleges választ adni rá, és felfedtem előttük magyarságom egyre nehezebben hittek nekem, és volt olyan is, aki elkezdett győzködni, hogy én már pedig örmény vagyok.  

A fent említett elnevezések, és az Armenia etimológiája is valószínűleg az örmény eredetmítosz szereplőire vezethetők vissza. Persze egyesek szerint ez az összefüggés eléggé vitatható, és a hettita eredetű Hayasa eredet a logikusabb, de itt nem is szeretnék belemenni örmény őstörténeti filozofálásba, viszont az eredetmítosz alapját azért érdemesnek tartom összefoglalni.

A legenda szerint, melyet Movses Khorenatsi ötödik századi histórikus tollából ismerünk Hayk a bibliai Noé ükunokája volt, aki Bel király uralma elől települt át Babilonból az Ararát környékére i.e. 2492-ben. Itt később legyőzte az ellene vonuló babiloni sereget, és egy jól irányzott lövéssel magát Bel királyt is, mellyel biztosította népének fennmaradását, és így válhatott Hayk az örmény nép ősapjává vagyis Hayk Nahapetté. A Hayk és az Armen a mai napig a leggyakoribb férfinevek közé tartoznak Örményországban. 

Azt már sokkal nehezebbnek találtam kibogozni az angol nyelvű wikipédia szövevényes intertextualitásából, hogy az Armenia exoníma hogyan alakulhatott ki. A fent említett legenda szerint Hayk fiát Aramaniaknak hívták, de más helyeken Armenak vagy Aram név alatt említik Hayk örököseit, és ez ragadhatott meg a környező népek nyelvében (sajnos elég homályos előttem, hogy ez a sok név egyazon személyre utal-e). Azt hiszem, eredet-meghatározás terén láttunk már hasonlóan bonyolult kérdést. Aki nem hiszi, járjon utána…

Hayk szobra Jerevánban

Engem az eredetmítoszok helyett sokkal inkább érdekelt Örményországban, hogy amennyire e rövid idő alatt lehetséges beilleszkedjek a helyiek közé. Sokan mondták, és a visszajelzések is azt mutatták, hogy a fizimiskám nem sokban tér el a helyi átlagtól. Ezt abból is tudtam, hogy a helyiek szemrebbenés nélkül leszólítottak az utcán örményül. Egy örmény ismerősöm a kérdésemre, hogy szerinte hasonlítok-e az örmény emberekre meglepetésemre heves tagadással reagált, majd rávágta: "Nem elég nagy az orrod!" A stílusomon viszont még szerintem is volt mit csiszolni.

Az örmény férfiak roppant elegáns fazonok. Többnyire fekete cuccokat viselnek, és mint valami frissen borotvált maffiózópalánták, napszemüvegben flangálnak a téli napsütésben. Ahogy Kis Grófo mondaná: "Olaszosan, dzsigolósan..." Gyorsan megfigyeltem, hogy a meleg ruházat nem divat a férfiak körében. Legtöbbjük kigombolt bőrkabátban sapka-sál nélkül jöttek-mentek, igényesen fésült, frissen nyírt hajjal.  A tél idén különösen enyhe volt Jerevánban, így hamarosan én is elhagytam a sapka-, majd a sál viselését is. Be kell vallanom, a 8-10-12 fokban azért kissé dideregve, nem túl nagy élvezettel mondtam le kedvenc téli ruhadarabjaimról. Ezt a döntésemet a szervezetem hamarosan egy kiadós megfázással díjazta, ami folytán rájöttem, hogy az immunrendszerem nem egy ligában játszik a helyiekével. 4-5 nap teázás és pihengetés után így azt a kompromisszumot kötöttem magammal, hogy a sálam megfelelően megkötve még kifejezetten elegáns lehet, és a sapkát is magammal viszem a táskámban az esti órákra.  

Továbbá arra is rájöttem, hogy ideje felkeresnem egy borbélyt, aki a helyi divat szerint megigazítja az otthoni normáimnak amúgy még teljesen megfelelő frizurámat. Meg is kértem Vrezh-t hogy ajánljon egy fodrászt, aki jól dolgozik és nem túl drága. Pár nap múlva már együtt ballagtunk a Komitas sugárúton a kis fodrászüzlet felé. Közben Vrezh arról mesélt, hogy mivel egy kormányhivatalban dolgozik különösen ügyelnie kell a megjelenésére, így 2-3 hetente ellátogat a fodrászához, aki fiatal (35-40 körüli) kora ellenére nagyon jónak számít. Az idősebb borbélyokat persze még inkább megbecsülik, de ezek egyre ritkábbak is.

Köszönöm a fodrásznak! 

A szalon nem igazán különbözött a felénk is megszokott kis fodrászatoktól. A hátsó falnál 4-5 embernek helyet adó bőrbevonatú kanapé húzódott. A mester még befejezett egy-két kuncsaftot, de kb. 20 perc utcán dohányzás és beszélgetés után már sorba is kerültem. Egy előre kiválasztott kép megmutatásával gyűrtem le a nyelvi akadályokat. A kívánt fazon elmagyarázását itthon is mindig nagyon nehézkesnek, sőt sokszor egyenesen kínosnak tartottam. Nem is értem mért nem jutott eszembe eddig a képes megoldás. A fodrász pár másodperc után egy határozott bólintással tudatta velem, hogy még jobb is lesz, mint a képen, és gyorsan bele is kezdett a munkába, miközben Vrezhtől felőlem és ki tudja még milyen témákról érdeklődött. Laikus megítélésem szerint elég up-to-date gépekkel rendelkezett, amik könnyedén túrták le az otthoni gépeket kellőképpen megviselő szöghajamat. Majd iszonyat kifinomult technikával, villámgyors tempóban kezdte csattogtatni az ollót a hajamba szántó fésű fölött. Aggódni nem volt okom a hajam miatt, ezért csak ámultam a technikáján, és próbáltam találgatni vajon miről megy közben a diskurzus. Néha azt hittem értem, hogy a foci vagy az oroszok a beszéd tárgya, de valójában fogalmam sem volt. Persze amikor nevettek, én is nevettem, ha komor hanglejtést vettek, csóváltam a fejem. Megszoktam már, hogy esélyem sincs, így inkább csak próbáltam ráérezni a dolgokra. Ripsz-ropsz kész is lett a frizurám, és elégedetten keltem fel a székből és nyújtottam át az 1000 dramot (kb. 500 ft.) Ilyen olcsón, és ilyen kiváló eredménnyel még soha nem nyírt meg senki így nem csoda, hogy az első dolog, ami eszembe jutott ez a mondat volt: 

Ez aztán haj aztán!... Ez aztán Hayastan!

Utazási kisokos örmény módra

1-től 76- ig minden számnak van megfelelő járat 

Az örmény emberekről nagyon sokat elmond a közlekedési kultúrájuk. Ahogy azt egy korábbi szlovák önkéntes srác, Jan is megállapította, a marshrutkán – ahogy az örmények mondják ’’márshútká” – való utazás egy külön experience, de én egyenesen életérzéssé léptetném elő, amely nagyon jól jelképezi az országot és a benne élő emberek lelkületét: Mind egy rozoga kisbuszban utazunk.

1-es számú szabály: Menetrend NINCS!

Szóval ha időre kell odaérni valahová, – szerencsére ilyenből azért nincs túl sok – az ember jobban teszi, ha taxit hív, vagy legalább 15-20 percet szán a megállóban való várakozásra, hogy a milliomegy járat közül kiválassza a neki megfelelőt. Ebben szerencsére segítségemre van a kiváló Yerevan Routes applikáció, ami megmutatja az egyes buszok útvonalát, sőt a GPS segítségével még azt is követni tudjuk, hol járunk épp a városban, ami elég jól jön, ha épp nem lehet kilátni a túlzsúfolt utastérből. Az útvonal egyébként fel van tüntetve a buszon is színes szöveggel, de az örmény ABC és a közlekedési hálózat ismerete nélkül ez egyáltalán nem segít. Így marad az app, vagy ha épp az sem segít imádkozhatunk a minden kocsiban a szélvédő fölé kiragasztott szentekhez. 

2-es számú szabály: Jegy NINCS!

Fizetni leszálláskor kell a sofőrnek: 100 AMD (vagyis örmény dram≈50 HUF). Ez az összeg független a megtett út hosszúságától. Amikor első nap Mariával mentünk az iskolába, tágra nyílt fülekkel hallgattam, ahogy az emberek odaszólnak a sofőrnek, majd aprópénzt nyomnak a kezébe, az visszaad, megáll, stb. Kétségbeesetten kérdeztem kísérőmtől, hogy hogy fogom én mindezt önállóan megcsinálni, honnan tudom majd, mennyit kell fizetni, satöbbi. Gyorsan megnyugtatott, hogy 100 dram és kész. És megtanultam a varázsszót is: Kanga'rum ka kangnek (hallás után), ami kb. annyit tesz, hogy leszállok a megállóban. Azóta már bővítettem, a Kangarum kapaek kifejezéssel, ami kb. ugyanaz, csak talán kicsit hétköznapibb forma, és gyakrabban használják, és az előbbi kiejtésén is csiszoltam. Nem árt még ismerni a mihát szót is, ami csak annyit tesz: egyet. A fizetésnél még érdekes, hogy ha nagyon tele van a kocsi, a sofőr közelében ülő emberek pénztárossá lépnek elő, és készségesen továbbítják az érméket a sofőrnek. Sok kocsiban van a sofőr mögött középen egy kis dobogó szerű emelvény örmény szőnyeggel letakarva. Az ezen ülőkből lesz leggyakrabban a pénztáros. Az is előfordul, hogy a busz hátuljából leszállók, kívülről előresétálnak, és az ablakon adják be a pénzt a sofőrnek vagy a mellette ülő utasoknak. Utast fizetés nélkül meglépni még nem láttam, pedig elejében kifejezetten figyeltem a bliccelőket. Mondjuk ez a 100 dram, lehet, hogy még nekik is ingerküszöb alatti összeg, és tudják, hogy a sofőröknek is elég rossz fizetésük van. Így együttérzésből nem igazán trükköznek.

Szentképek és kiszőnyeg az 54-es marshrutkában.
A sebváltó mögötti dobozkában tárolja a sofőr az érméket. 

3-as számú szabály: Figyelj az etikettre!

A lányoknak, nőknek, és főként az idősebbeknek a fiatalok mindig átengedik az ülőhelyeket. Emellett, ami még nagyon érdekes számomra, hogy a csomagjaikat nem teszik le a földre. Az ülő utasok szó nélkül nyúlnak az ép felszálló random utasok szatyraiért, táskáiért, ami az ölükbe véve utazik tovább. Ez is mutatja, hogy az emberek milyen segítőkészek, és mennyire megbíznak egymásban. Persze, sokszor nem könnyű betartani ezeket a szabályokat, mert a járatok többsége már tele van, amikor felszállok rá, de az itt töltött 3 hét alatt már megtanultam, hogy nincs olyan marshrutka, amire ne férne még fel vagy 4-5 ember. Így az esetek többségében az utazásaim oldalra billentett fejjel vagy guggolva töltöm, mivel ezek a kisbuszok pont olyan magasak, hogy csak a gyerekek, vagy a fejetlen emberek férnének el kényelmesen állva. Ilyenkor mindig örülök, hogy nem nőttem magasabbra. Guggolni örmény embert még nem láttam, emiatt biztos sejtik, hogy külföldi vagyok. Meg azért is, mert a célállomáshoz közeledve a különböző változatos méretű és formájú testrészek erdejéből görcsösen próbálok kilátni az ablakon, hogy elkapjak valami ismerős utcaképet. Az elejében gyakran előfordult, hogy véletlenül hamarabb szálltam le, de őszintén szólva a plusz pár perc séta egy teletömött járaton való 20 perces zötykölődés után csak megkönnyebbüléssel töltött el.

Van ott még hely!

Van egy itteni mondás, miszerint ha magányos vagy és meg szeretnél ölelni valakit, csak szállj fel egy marshrutkára. Ilyen olcsón és ekkora választékkal ez máshol nem lehetséges, mellesleg az örmény emberek nagyon odafigyelnek a külsőre és a higiéniára, így egyáltalán nem kell attól félni, hogy büdös csövesek mellett fogunk utazni. Viszont azért kicsit örülök neki, hogy nem nyáron jöttem. Aki viszont még ezek tudatában is undorodik az emberektől, válassza inkább a GG taxit vagy a Yandex-et, amik az UBER-hez hasonló fuvartársaságok mobilapplikációval és előre kiszámolt árral. A bevállalósabbak az ezer más fajta taxit is leinthetik, de külföldiként elég valószínű, hogy a normál ár többszörösét fogják tőlünk követelni. Személy szerint csak jó tapasztalatom volt a random taxisokkal is, de valószínűleg azért, mert mindig az örmény barátaim intették le, és beszélték meg az árat. Szóval ha nem akarjuk, hogy átverjenek, érdemes legalább az árat előre egyeztetni, és képben lenni a viteldíjakkal. Ez fokozottan igaz a reptéri taxis cápákra, akik kifejezetten a külföldiek lehúzására specializálódtak, és gyakran a normál fuvardíj 10-szeresét sem szégyellik követelni.  

Személy szerint, a kiváló ár-érték arány mellett, azért preferálom mégis a marshrutkákat és a buszokat, mert valami egyedülállóan intim helyzetek szemlélőivé, sőt akár részeseivé is válhatunk utazásaink során. Ezt a dolgot otthon egyáltalán nem értékelném, de egy idegen kultúrában számtalan dologba nyerhetünk betekintést a buszon. A minap például egy fiatal anyuka és a kisfia utazott mellettem. A kisfiú pityergett, félt a tömegtől, az emberektől. Az anyuka nyugtatgatta, halkan suttogott a kisfiú fülébe, néha kicsit mintha valami dalt is dúdolt volna. Olyan jól csinálta mindezt, hogy én is elfelejtettem, hogy már 5 perce késésben vagyok, és 25 másik emberrel összezsúfolva, robogunk a délelőtti jereváni csúcsforgalomban. Az anyuka arcára néztem, és rajta felejtettem a tekintetem. Az idő megtorpant, majd ki tudja hány másodperc múltán összetalálkozott a tekintetünk. Gyönyörű világos barna szemek meredtek rám, és én legszívesebben elmerültem volna bennük az idők végezetéig. Viszont a szuperegóm hatalmas erővel tört a felszínre, így európai zavarral kaptam el a tekintetem az anyukáról, hogy visszazuhanjak a jereváni csúcsforgalomba.

Egy kényelmesebb kisbusz a Mashtots sugárúton: A zászló és címer jelzi, hogy ez egy büszke örmény Hyundai

Egy másik alkalommal beszállva egy zsúfolt kocsiba egy lány nyújtotta a kezét, és pillanatnyi elmezavar után rájöttem, hogy a hátizsákom szeretné megfogni. Mivel, már sokszor láttam ilyet ittlétem alatt, csendben átnyújtottam neki a táskám, majd jobb híján belekapaszkodtam az előtte levő ülésekbe. (Csak nagyon kevés marshrutkában találhatók a plafonhoz kókányolt kapaszkodók.) A lány elkezdte tanulmányozni a táskámon díszelgő „Szent Mihály-napi táncháztalálkozó és sokadalom ”feliratú kitűzőmet. Értetlen arckifejezését látva csak annyit szóltam hozzá: „Hungaria.” Majd a lány rám nézett, és mindketten elmosolyodunk. Megkérdeztem beszél-e angolul, de ezzel sikerült kissé elhalványítanom a mosolyát, és rázni kezdte a fejét. Ekkor egy „Já iz Vengrija.” mondattal próbáltam tovább terelni a kommunikációt, de egy újabb enyhe mosolyt követően ennyivel le is zárult a dolog. Pár perc múlva esetlenül csúszott ki a számon, a Kangarum kangnek, a lány visszaadta a táskám, és mentünk tovább a magunk útján.

Az a beszélgetés sem lett sokkal hosszabb életű, amikor egy lány rálépett a lábamra, és zavarában egy excuse me-vel próbált kiengesztelni. Rögtön tudtam, hogy külföldi, mert az örmények nem szokták tudni, hogy én is az vagyok. Ki is kérdeztem, mi járatban. Elmesélte, hogy iráni, és a Jereváni egyetemen tanul. Aztán addig beszélgettünk, hogy megkérdeztem, nem bánja-e ha leszállok vele. Nem bánta. Még egy darabig sétáltunk és beszélgettünk, majd elérhetőséget cseréltünk, és elváltak az útjaink. A legalternatívabb lány volt, akivel eddig találkoztam Jerevánban. Igazából nem éreztem iránta semmilyen különösebb vonzalmat, egyszerűen csak a külföldisége keltette föl bennem az érdeklődést, de remélem, azért egyszer még viszont látom. Egyébként Jerevánban jelentős a perzsa kisebbség, és Iránnal is jó kapcsolatokat ápol az ország (Törökországgal és Azerbajdzsánnal összevetve legalábbis biztosan.)

Rövid örményországi tartózkodásom során talán a marshrutkás utazásokon keresztül sikerült a legjobban belelátnom a helyiek mindennapjaiba. Habár az amerikai filmekből ismerős baromfiszállítással nem találkoztam, sőt a fülhallgatóból dárenbészt durrogtató okostelefonba merült fiatalok ugyanúgy jelen vannak itt[1], mint otthon, ez a fajta közlekedés még mindig a legautentikusabban tükrözi a jereváni emberek mindennapi életét. Továbbá a gesztusaikon keresztül ki is rajzolódnak az emberek közötti kapcsolatrendszerek, szokások, apró figyelmességek, és az egész néplélek.

Sőt, a marshrutkán való utazás allegóriaként vetíthető ki az egész országra. Sok ember egy kis helyen, összetákolt rozoga járműben komótosan zötykölődik le-föl a városban. A sebváltó úgy krákog akár az örmény nyelv gégehangjai. A motor úgy erőlködik, mint az örmény gazdaság, amely alig képes a lejtőn felfelé második fokozatba váltani. A fékek hangosan csikorognak, s a kanyarokban mindenkit visz a lendület egyik oldalról a másikra. Pont úgy, ahogy az örmény történelem vad kanyaraiban sodródtak egyik birodalomból a másikba: hol a perzsákhoz, hol az oszmánokhoz, majd végül a Szovjet Unióból a területi integritásukért vívott mai napig lezáratlan háborúba. Ha mindez még nem lenne elég, kapaszkodni is alig lehet, de mindezt panaszkodás és mogorvaság nélkül tűrik. Tisztelettel és jó szavakkal illetik egymást. Valaki mindig besegít, ha szükség mutatkozik. Egymás terheit segítenek cipelni, és mindig kifizetik a fuvardíjat, mert tudják, hogy a sofőr is csak egy közülük. A sietség és idegeskedés jeleinek teljes hiányában járnak-kelnek, de mindenki tudja hová tart, és hogy bizonyosan oda is ér egyszer. Sokan becsapják maguk után a vaskos tolóajtót, de mindig meggyőződnek róla, hogy ki kell-e még engedniük valakit. Ekkor átszállnak egy taxiba, ami gyorsabban repíti őket a céljaik felé, de legközelebb ismét a marshrutkával utaznak.

---

[1] Azt a különbséget azonban fontosnak tartom kiemelni, hogy a tisztelettudat itt még nem veszett ki a fiatalokból olyan szinten, mint Magyarországon.