Utazási kisokos örmény módra

1-től 76- ig minden számnak van megfelelő járat 

Az örmény emberekről nagyon sokat elmond a közlekedési kultúrájuk. Ahogy azt egy korábbi szlovák önkéntes srác, Jan is megállapította, a marshrutkán – ahogy az örmények mondják ’’márshútká” – való utazás egy külön experience, de én egyenesen életérzéssé léptetném elő, amely nagyon jól jelképezi az országot és a benne élő emberek lelkületét: Mind egy rozoga kisbuszban utazunk.

1-es számú szabály: Menetrend NINCS!

Szóval ha időre kell odaérni valahová, – szerencsére ilyenből azért nincs túl sok – az ember jobban teszi, ha taxit hív, vagy legalább 15-20 percet szán a megállóban való várakozásra, hogy a milliomegy járat közül kiválassza a neki megfelelőt. Ebben szerencsére segítségemre van a kiváló Yerevan Routes applikáció, ami megmutatja az egyes buszok útvonalát, sőt a GPS segítségével még azt is követni tudjuk, hol járunk épp a városban, ami elég jól jön, ha épp nem lehet kilátni a túlzsúfolt utastérből. Az útvonal egyébként fel van tüntetve a buszon is színes szöveggel, de az örmény ABC és a közlekedési hálózat ismerete nélkül ez egyáltalán nem segít. Így marad az app, vagy ha épp az sem segít imádkozhatunk a minden kocsiban a szélvédő fölé kiragasztott szentekhez. 

2-es számú szabály: Jegy NINCS!

Fizetni leszálláskor kell a sofőrnek: 100 AMD (vagyis örmény dram≈50 HUF). Ez az összeg független a megtett út hosszúságától. Amikor első nap Mariával mentünk az iskolába, tágra nyílt fülekkel hallgattam, ahogy az emberek odaszólnak a sofőrnek, majd aprópénzt nyomnak a kezébe, az visszaad, megáll, stb. Kétségbeesetten kérdeztem kísérőmtől, hogy hogy fogom én mindezt önállóan megcsinálni, honnan tudom majd, mennyit kell fizetni, satöbbi. Gyorsan megnyugtatott, hogy 100 dram és kész. És megtanultam a varázsszót is: Kanga'rum ka kangnek (hallás után), ami kb. annyit tesz, hogy leszállok a megállóban. Azóta már bővítettem, a Kangarum kapaek kifejezéssel, ami kb. ugyanaz, csak talán kicsit hétköznapibb forma, és gyakrabban használják, és az előbbi kiejtésén is csiszoltam. Nem árt még ismerni a mihát szót is, ami csak annyit tesz: egyet. A fizetésnél még érdekes, hogy ha nagyon tele van a kocsi, a sofőr közelében ülő emberek pénztárossá lépnek elő, és készségesen továbbítják az érméket a sofőrnek. Sok kocsiban van a sofőr mögött középen egy kis dobogó szerű emelvény örmény szőnyeggel letakarva. Az ezen ülőkből lesz leggyakrabban a pénztáros. Az is előfordul, hogy a busz hátuljából leszállók, kívülről előresétálnak, és az ablakon adják be a pénzt a sofőrnek vagy a mellette ülő utasoknak. Utast fizetés nélkül meglépni még nem láttam, pedig elejében kifejezetten figyeltem a bliccelőket. Mondjuk ez a 100 dram, lehet, hogy még nekik is ingerküszöb alatti összeg, és tudják, hogy a sofőröknek is elég rossz fizetésük van. Így együttérzésből nem igazán trükköznek.

Szentképek és kiszőnyeg az 54-es marshrutkában.
A sebváltó mögötti dobozkában tárolja a sofőr az érméket. 

3-as számú szabály: Figyelj az etikettre!

A lányoknak, nőknek, és főként az idősebbeknek a fiatalok mindig átengedik az ülőhelyeket. Emellett, ami még nagyon érdekes számomra, hogy a csomagjaikat nem teszik le a földre. Az ülő utasok szó nélkül nyúlnak az ép felszálló random utasok szatyraiért, táskáiért, ami az ölükbe véve utazik tovább. Ez is mutatja, hogy az emberek milyen segítőkészek, és mennyire megbíznak egymásban. Persze, sokszor nem könnyű betartani ezeket a szabályokat, mert a járatok többsége már tele van, amikor felszállok rá, de az itt töltött 3 hét alatt már megtanultam, hogy nincs olyan marshrutka, amire ne férne még fel vagy 4-5 ember. Így az esetek többségében az utazásaim oldalra billentett fejjel vagy guggolva töltöm, mivel ezek a kisbuszok pont olyan magasak, hogy csak a gyerekek, vagy a fejetlen emberek férnének el kényelmesen állva. Ilyenkor mindig örülök, hogy nem nőttem magasabbra. Guggolni örmény embert még nem láttam, emiatt biztos sejtik, hogy külföldi vagyok. Meg azért is, mert a célállomáshoz közeledve a különböző változatos méretű és formájú testrészek erdejéből görcsösen próbálok kilátni az ablakon, hogy elkapjak valami ismerős utcaképet. Az elejében gyakran előfordult, hogy véletlenül hamarabb szálltam le, de őszintén szólva a plusz pár perc séta egy teletömött járaton való 20 perces zötykölődés után csak megkönnyebbüléssel töltött el.

Van ott még hely!

Van egy itteni mondás, miszerint ha magányos vagy és meg szeretnél ölelni valakit, csak szállj fel egy marshrutkára. Ilyen olcsón és ekkora választékkal ez máshol nem lehetséges, mellesleg az örmény emberek nagyon odafigyelnek a külsőre és a higiéniára, így egyáltalán nem kell attól félni, hogy büdös csövesek mellett fogunk utazni. Viszont azért kicsit örülök neki, hogy nem nyáron jöttem. Aki viszont még ezek tudatában is undorodik az emberektől, válassza inkább a GG taxit vagy a Yandex-et, amik az UBER-hez hasonló fuvartársaságok mobilapplikációval és előre kiszámolt árral. A bevállalósabbak az ezer más fajta taxit is leinthetik, de külföldiként elég valószínű, hogy a normál ár többszörösét fogják tőlünk követelni. Személy szerint csak jó tapasztalatom volt a random taxisokkal is, de valószínűleg azért, mert mindig az örmény barátaim intették le, és beszélték meg az árat. Szóval ha nem akarjuk, hogy átverjenek, érdemes legalább az árat előre egyeztetni, és képben lenni a viteldíjakkal. Ez fokozottan igaz a reptéri taxis cápákra, akik kifejezetten a külföldiek lehúzására specializálódtak, és gyakran a normál fuvardíj 10-szeresét sem szégyellik követelni.  

Személy szerint, a kiváló ár-érték arány mellett, azért preferálom mégis a marshrutkákat és a buszokat, mert valami egyedülállóan intim helyzetek szemlélőivé, sőt akár részeseivé is válhatunk utazásaink során. Ezt a dolgot otthon egyáltalán nem értékelném, de egy idegen kultúrában számtalan dologba nyerhetünk betekintést a buszon. A minap például egy fiatal anyuka és a kisfia utazott mellettem. A kisfiú pityergett, félt a tömegtől, az emberektől. Az anyuka nyugtatgatta, halkan suttogott a kisfiú fülébe, néha kicsit mintha valami dalt is dúdolt volna. Olyan jól csinálta mindezt, hogy én is elfelejtettem, hogy már 5 perce késésben vagyok, és 25 másik emberrel összezsúfolva, robogunk a délelőtti jereváni csúcsforgalomban. Az anyuka arcára néztem, és rajta felejtettem a tekintetem. Az idő megtorpant, majd ki tudja hány másodperc múltán összetalálkozott a tekintetünk. Gyönyörű világos barna szemek meredtek rám, és én legszívesebben elmerültem volna bennük az idők végezetéig. Viszont a szuperegóm hatalmas erővel tört a felszínre, így európai zavarral kaptam el a tekintetem az anyukáról, hogy visszazuhanjak a jereváni csúcsforgalomba.

Egy kényelmesebb kisbusz a Mashtots sugárúton: A zászló és címer jelzi, hogy ez egy büszke örmény Hyundai

Egy másik alkalommal beszállva egy zsúfolt kocsiba egy lány nyújtotta a kezét, és pillanatnyi elmezavar után rájöttem, hogy a hátizsákom szeretné megfogni. Mivel, már sokszor láttam ilyet ittlétem alatt, csendben átnyújtottam neki a táskám, majd jobb híján belekapaszkodtam az előtte levő ülésekbe. (Csak nagyon kevés marshrutkában találhatók a plafonhoz kókányolt kapaszkodók.) A lány elkezdte tanulmányozni a táskámon díszelgő „Szent Mihály-napi táncháztalálkozó és sokadalom ”feliratú kitűzőmet. Értetlen arckifejezését látva csak annyit szóltam hozzá: „Hungaria.” Majd a lány rám nézett, és mindketten elmosolyodunk. Megkérdeztem beszél-e angolul, de ezzel sikerült kissé elhalványítanom a mosolyát, és rázni kezdte a fejét. Ekkor egy „Já iz Vengrija.” mondattal próbáltam tovább terelni a kommunikációt, de egy újabb enyhe mosolyt követően ennyivel le is zárult a dolog. Pár perc múlva esetlenül csúszott ki a számon, a Kangarum kangnek, a lány visszaadta a táskám, és mentünk tovább a magunk útján.

Az a beszélgetés sem lett sokkal hosszabb életű, amikor egy lány rálépett a lábamra, és zavarában egy excuse me-vel próbált kiengesztelni. Rögtön tudtam, hogy külföldi, mert az örmények nem szokták tudni, hogy én is az vagyok. Ki is kérdeztem, mi járatban. Elmesélte, hogy iráni, és a Jereváni egyetemen tanul. Aztán addig beszélgettünk, hogy megkérdeztem, nem bánja-e ha leszállok vele. Nem bánta. Még egy darabig sétáltunk és beszélgettünk, majd elérhetőséget cseréltünk, és elváltak az útjaink. A legalternatívabb lány volt, akivel eddig találkoztam Jerevánban. Igazából nem éreztem iránta semmilyen különösebb vonzalmat, egyszerűen csak a külföldisége keltette föl bennem az érdeklődést, de remélem, azért egyszer még viszont látom. Egyébként Jerevánban jelentős a perzsa kisebbség, és Iránnal is jó kapcsolatokat ápol az ország (Törökországgal és Azerbajdzsánnal összevetve legalábbis biztosan.)

Rövid örményországi tartózkodásom során talán a marshrutkás utazásokon keresztül sikerült a legjobban belelátnom a helyiek mindennapjaiba. Habár az amerikai filmekből ismerős baromfiszállítással nem találkoztam, sőt a fülhallgatóból dárenbészt durrogtató okostelefonba merült fiatalok ugyanúgy jelen vannak itt[1], mint otthon, ez a fajta közlekedés még mindig a legautentikusabban tükrözi a jereváni emberek mindennapi életét. Továbbá a gesztusaikon keresztül ki is rajzolódnak az emberek közötti kapcsolatrendszerek, szokások, apró figyelmességek, és az egész néplélek.

Sőt, a marshrutkán való utazás allegóriaként vetíthető ki az egész országra. Sok ember egy kis helyen, összetákolt rozoga járműben komótosan zötykölődik le-föl a városban. A sebváltó úgy krákog akár az örmény nyelv gégehangjai. A motor úgy erőlködik, mint az örmény gazdaság, amely alig képes a lejtőn felfelé második fokozatba váltani. A fékek hangosan csikorognak, s a kanyarokban mindenkit visz a lendület egyik oldalról a másikra. Pont úgy, ahogy az örmény történelem vad kanyaraiban sodródtak egyik birodalomból a másikba: hol a perzsákhoz, hol az oszmánokhoz, majd végül a Szovjet Unióból a területi integritásukért vívott mai napig lezáratlan háborúba. Ha mindez még nem lenne elég, kapaszkodni is alig lehet, de mindezt panaszkodás és mogorvaság nélkül tűrik. Tisztelettel és jó szavakkal illetik egymást. Valaki mindig besegít, ha szükség mutatkozik. Egymás terheit segítenek cipelni, és mindig kifizetik a fuvardíjat, mert tudják, hogy a sofőr is csak egy közülük. A sietség és idegeskedés jeleinek teljes hiányában járnak-kelnek, de mindenki tudja hová tart, és hogy bizonyosan oda is ér egyszer. Sokan becsapják maguk után a vaskos tolóajtót, de mindig meggyőződnek róla, hogy ki kell-e még engedniük valakit. Ekkor átszállnak egy taxiba, ami gyorsabban repíti őket a céljaik felé, de legközelebb ismét a marshrutkával utaznak.

---

[1] Azt a különbséget azonban fontosnak tartom kiemelni, hogy a tisztelettudat itt még nem veszett ki a fiatalokból olyan szinten, mint Magyarországon.

Közlekedési kultúra: Balkán a köbön

Tény, hogy Jereván milliót meghaladó lakosával az ország legnagyobb városa, gazdasági, kulturális, és politikai központja. És ez meg is látszik, többek közt a forgalomról, a mindennapi nyüzsgésről. Amikor megérkeztem, Maria mondta, hogy nem kell aggódnom a nyitva tartások miatt, Jereván 0-24-es város.  Ez minden téren azért nem igaz, de az üzletek tényleg minden nap nyitva vannak, még vasárnap délután is, és elég későn is zárnak. Ez persze a múzeumokra és a hivatalokra nem igaz, ezek legkésőbb 5-kor bezárnak.  A belvárosban gyakran csak úgy hömpölyögnek az emberek, ami számomra kifejezetten zavaró, mert mindig oda kell figyelni, hogy ne menjek neki senkinek, és ez eléggé elvonja a figyelmet a séta közbeni beszélgetésről.

Így nem is meglepő, hogy a helyiek sem gyalogolnak túl sokat. A várost keresztül kasul hálózzák be a tömegközlekedési vonalak, és több taxi van az utakon, mint Manhattanben. Viszont a tömegközlekedésnek semmi köze nincs az Európában, vagy akár Szerbiában megszokott normákhoz. Ettől kicsit tartottam is, és amikor kiderült, hogy az iskolától 5 km-re találtak nekem lakást, rögtön mondtam nekik, hogy inkább legyen lepukkantabb, csak ne kelljen annyit ingáznom. De mivel elég sürgős ügy volt, maradt a messzebbi opció. Riadóztattam is Vrezh barátomat, hogy meséljen a környékről, és az összeköttetésről. Megnyugtatott, hogy Jerevánban nem kell félnem a „rossz környékektől”, mert a közbiztonság mindenhol elég jó. Viszont azt is mondta, hogy sajnos 20-30 perc tömegközlekedésre számíthatok. Ez így is lett, és be kell vallanom, ez okozta a legnagyobb kényelmetlenséget, de mára elmondhatom, hogy úgy közlekedek a városban, ahogy az itteni emberek többsége. Csak mivel nem ismerem még annyira a járatok útvonalát, valamivel több időt töltök a buszmegállóban. Nem ritka, hogy 15-20 perc várakozás után érkezik meg az áhított fuvarom.

Az örmények a szó szoros értelmében tömegesen közlekednek. Az 50+ férőhelyes buszok ritkaság számba mennek, és az utasszállítás oroszlánrészét a marshrutkák végzik. Rengeteg marshrutka! Előfordulnak még kisméretű buszok is, és mint már említettem tömérdek taxi. Van néhány troli vonal is a központban, de azokat nagyon kevesen használják, mert állítólag folyton lerobbannak. Viszont van két EU által szponzorált buszmegállójuk, ahol napenergiával lehet telefont tölteni. Van még egy metró vonal is, ami észak-dél irányban köti össze a város két végét. Biciklisből és bicikliútból csak mutatóban van néhány a szűkebb központban, autókból viszont Dunát lehetne rekeszteni. Még megemlíteném, hogy a biciklis futárkodás itt is feltörekvő üzletág, de kizárólag a belvárosban lehet őket látni. 

Magányos kerékpáros és a Skoda troli: mindkettő ritka jelenség. 

A márkák terén elég vegyes a felhozatal. Az örményeknél a kocsi egy nagyon erős státuszszimbólum. Szeretnek feltűnést kelteni az autóikkal, ebből kifolyólag – és a rossz technikai állapotokból adódóan is – gyakoriak a sufnituning megoldások. Még mindig sokat lehet látni a szovjet típusokból, Lada, moszkvics, Uaz, hogy csak a felénk is ismert márkákat soroljam. Viszont ezekből nem csak a Magyarországon megszokott modellek láthatók: pl. láttam már Lada Samara karavánt, a tuning Lada Niva is nagy divat mindenféle színben, spéci fényezéssel, dísztárcsákkal, sötétített ablakokkal. A fekete ablak általában is nagyon menő, a leglepukkantabb kocsikon is megtalálható, mert azt a látszatot kelti, hogy a gazdája fontos, befolyásos ember.  Viszont rengeteg újabb, nyugati kocsi is száguld az utakon. Ezeket főleg Grúzián keresztül hozzák be Európából többnyire használtan. Ezt a piacot mi is nagyon jól ismerjük, mégsem lehet elmondani, hogy Örményország a használt Opel Astrák országa. A terepviszonyokból, és a fent említett nagyzási hajlamból adódóan a négykerék-meghajtásos és SUV kocsik a legnépszerűbbek. A fekete kocka Mercedes G-Class SUV-ből minden nap el akar ütni vagy kettő. Ezt a fajtát egyébként csak (ящик), azaz jásikként emlegetik, ami oroszul annyit tesz: doboz. Ilyen kocsit csak a legmenőbb üzletemberek, politikusok és fiúgyermekeik vezetnek, ezért nem érdemes packázni velük, mert egy telefonhívás után úgyis nekik lesz igazuk. Ezen kívül észlelhető még egy jelentős Lexus kultusz is, de rengeteg más márka is erősen jelen van.

Egy régebbi Lexus: Imádják...

De a Mercedest még jobban. 

Viszont ez a kép mindent elmond az örmény petrolheadek fantáziájáról. Abból hozzák ki a legjobbat, amijük van. 

A Jasikot nem lehet elég korán kezdeni...

A közlekedésben észnél kell lenni, mert sokkal sűrűbb és gyorsabb, mint akár a pesten megszokott csúcsforgalom. Az autósok nyomják a gázt ezerrel, és meglehetősen agresszívan közlekednek. A zebrán való átkeléshez érdemes kicsit szugerálni az sofőröket, de amikor megvan a szemkontaktus, azért türelmesen átengedik a gyalogost. Nagyon érdekes, hogy a felfestett sávokat sokkal rugalmasabban kezelik, mint Európában. A nagy forgalomban folyamatosan figyelni kell a mellettünk haladókra, mert egyáltalán nem tisztelik a sávokat. Így a sávok ott vannak, ahol az előttünk haladó autók épp közlekednek. Ha a festés ellenére elférne még egy sáv, hát csinálnak. Az irányjelzőt csak a forgalomba való bekapcsolódásra, esetleg kanyarodásra használják, a sávváltáskor nem jellemző, csak nagyon indokolt esetben, pl. amikor dugóban akarnak beturakodni, vagy rögtön 2 sávot váltani.

Dugó a Mashtots Ave-n. (időnként belefutok, csak a képtől eltérően most tél van)
A múlt héten az elnök konvoja miatt ültem egy 20 percet a dugóban.

Az utak tele vannak rendőrökkel, akik valószínűleg maguk sem tudják, mi alapján büntetgetik az embereket, de az embereknek sincs sok fogalmuk a KRESZ-ről, ha van itt egyáltalán olyan. Ennek az oka abban rejlik, hogy a jogosítványok egy jelentős részét – ha jól érettem a különböző magyarázatokat – nem tanfolyam, elméleti és gyakorlati oktatást követően letett sikeres vizsga révén szerzik meg, hanem egy bizonyos összeg befizetésével a rendőrségen. Persze ha sikerül a vizsga, akkor olcsóbb, ha meg nem, akkor jöhet a jól bevált kenőpénz. Arshak házigazdám óva intett tőle, hogy megpróbáljak Jerevánban vezetni, mert a város tele van kamerákkal, amik egyrészt a sebességet mérik, másrészt pedig azt figyelik, hogy a megfelelő helyen állnak-e meg a kereszteződésekben. Ez ismerős, nem?