Utazási kisokos örmény módra

1-től 76- ig minden számnak van megfelelő járat 

Az örmény emberekről nagyon sokat elmond a közlekedési kultúrájuk. Ahogy azt egy korábbi szlovák önkéntes srác, Jan is megállapította, a marshrutkán – ahogy az örmények mondják ’’márshútká” – való utazás egy külön experience, de én egyenesen életérzéssé léptetném elő, amely nagyon jól jelképezi az országot és a benne élő emberek lelkületét: Mind egy rozoga kisbuszban utazunk.

1-es számú szabály: Menetrend NINCS!

Szóval ha időre kell odaérni valahová, – szerencsére ilyenből azért nincs túl sok – az ember jobban teszi, ha taxit hív, vagy legalább 15-20 percet szán a megállóban való várakozásra, hogy a milliomegy járat közül kiválassza a neki megfelelőt. Ebben szerencsére segítségemre van a kiváló Yerevan Routes applikáció, ami megmutatja az egyes buszok útvonalát, sőt a GPS segítségével még azt is követni tudjuk, hol járunk épp a városban, ami elég jól jön, ha épp nem lehet kilátni a túlzsúfolt utastérből. Az útvonal egyébként fel van tüntetve a buszon is színes szöveggel, de az örmény ABC és a közlekedési hálózat ismerete nélkül ez egyáltalán nem segít. Így marad az app, vagy ha épp az sem segít imádkozhatunk a minden kocsiban a szélvédő fölé kiragasztott szentekhez. 

2-es számú szabály: Jegy NINCS!

Fizetni leszálláskor kell a sofőrnek: 100 AMD (vagyis örmény dram≈50 HUF). Ez az összeg független a megtett út hosszúságától. Amikor első nap Mariával mentünk az iskolába, tágra nyílt fülekkel hallgattam, ahogy az emberek odaszólnak a sofőrnek, majd aprópénzt nyomnak a kezébe, az visszaad, megáll, stb. Kétségbeesetten kérdeztem kísérőmtől, hogy hogy fogom én mindezt önállóan megcsinálni, honnan tudom majd, mennyit kell fizetni, satöbbi. Gyorsan megnyugtatott, hogy 100 dram és kész. És megtanultam a varázsszót is: Kanga'rum ka kangnek (hallás után), ami kb. annyit tesz, hogy leszállok a megállóban. Azóta már bővítettem, a Kangarum kapaek kifejezéssel, ami kb. ugyanaz, csak talán kicsit hétköznapibb forma, és gyakrabban használják, és az előbbi kiejtésén is csiszoltam. Nem árt még ismerni a mihát szót is, ami csak annyit tesz: egyet. A fizetésnél még érdekes, hogy ha nagyon tele van a kocsi, a sofőr közelében ülő emberek pénztárossá lépnek elő, és készségesen továbbítják az érméket a sofőrnek. Sok kocsiban van a sofőr mögött középen egy kis dobogó szerű emelvény örmény szőnyeggel letakarva. Az ezen ülőkből lesz leggyakrabban a pénztáros. Az is előfordul, hogy a busz hátuljából leszállók, kívülről előresétálnak, és az ablakon adják be a pénzt a sofőrnek vagy a mellette ülő utasoknak. Utast fizetés nélkül meglépni még nem láttam, pedig elejében kifejezetten figyeltem a bliccelőket. Mondjuk ez a 100 dram, lehet, hogy még nekik is ingerküszöb alatti összeg, és tudják, hogy a sofőröknek is elég rossz fizetésük van. Így együttérzésből nem igazán trükköznek.

Szentképek és kiszőnyeg az 54-es marshrutkában.
A sebváltó mögötti dobozkában tárolja a sofőr az érméket. 

3-as számú szabály: Figyelj az etikettre!

A lányoknak, nőknek, és főként az idősebbeknek a fiatalok mindig átengedik az ülőhelyeket. Emellett, ami még nagyon érdekes számomra, hogy a csomagjaikat nem teszik le a földre. Az ülő utasok szó nélkül nyúlnak az ép felszálló random utasok szatyraiért, táskáiért, ami az ölükbe véve utazik tovább. Ez is mutatja, hogy az emberek milyen segítőkészek, és mennyire megbíznak egymásban. Persze, sokszor nem könnyű betartani ezeket a szabályokat, mert a járatok többsége már tele van, amikor felszállok rá, de az itt töltött 3 hét alatt már megtanultam, hogy nincs olyan marshrutka, amire ne férne még fel vagy 4-5 ember. Így az esetek többségében az utazásaim oldalra billentett fejjel vagy guggolva töltöm, mivel ezek a kisbuszok pont olyan magasak, hogy csak a gyerekek, vagy a fejetlen emberek férnének el kényelmesen állva. Ilyenkor mindig örülök, hogy nem nőttem magasabbra. Guggolni örmény embert még nem láttam, emiatt biztos sejtik, hogy külföldi vagyok. Meg azért is, mert a célállomáshoz közeledve a különböző változatos méretű és formájú testrészek erdejéből görcsösen próbálok kilátni az ablakon, hogy elkapjak valami ismerős utcaképet. Az elejében gyakran előfordult, hogy véletlenül hamarabb szálltam le, de őszintén szólva a plusz pár perc séta egy teletömött járaton való 20 perces zötykölődés után csak megkönnyebbüléssel töltött el.

Van ott még hely!

Van egy itteni mondás, miszerint ha magányos vagy és meg szeretnél ölelni valakit, csak szállj fel egy marshrutkára. Ilyen olcsón és ekkora választékkal ez máshol nem lehetséges, mellesleg az örmény emberek nagyon odafigyelnek a külsőre és a higiéniára, így egyáltalán nem kell attól félni, hogy büdös csövesek mellett fogunk utazni. Viszont azért kicsit örülök neki, hogy nem nyáron jöttem. Aki viszont még ezek tudatában is undorodik az emberektől, válassza inkább a GG taxit vagy a Yandex-et, amik az UBER-hez hasonló fuvartársaságok mobilapplikációval és előre kiszámolt árral. A bevállalósabbak az ezer más fajta taxit is leinthetik, de külföldiként elég valószínű, hogy a normál ár többszörösét fogják tőlünk követelni. Személy szerint csak jó tapasztalatom volt a random taxisokkal is, de valószínűleg azért, mert mindig az örmény barátaim intették le, és beszélték meg az árat. Szóval ha nem akarjuk, hogy átverjenek, érdemes legalább az árat előre egyeztetni, és képben lenni a viteldíjakkal. Ez fokozottan igaz a reptéri taxis cápákra, akik kifejezetten a külföldiek lehúzására specializálódtak, és gyakran a normál fuvardíj 10-szeresét sem szégyellik követelni.  

Személy szerint, a kiváló ár-érték arány mellett, azért preferálom mégis a marshrutkákat és a buszokat, mert valami egyedülállóan intim helyzetek szemlélőivé, sőt akár részeseivé is válhatunk utazásaink során. Ezt a dolgot otthon egyáltalán nem értékelném, de egy idegen kultúrában számtalan dologba nyerhetünk betekintést a buszon. A minap például egy fiatal anyuka és a kisfia utazott mellettem. A kisfiú pityergett, félt a tömegtől, az emberektől. Az anyuka nyugtatgatta, halkan suttogott a kisfiú fülébe, néha kicsit mintha valami dalt is dúdolt volna. Olyan jól csinálta mindezt, hogy én is elfelejtettem, hogy már 5 perce késésben vagyok, és 25 másik emberrel összezsúfolva, robogunk a délelőtti jereváni csúcsforgalomban. Az anyuka arcára néztem, és rajta felejtettem a tekintetem. Az idő megtorpant, majd ki tudja hány másodperc múltán összetalálkozott a tekintetünk. Gyönyörű világos barna szemek meredtek rám, és én legszívesebben elmerültem volna bennük az idők végezetéig. Viszont a szuperegóm hatalmas erővel tört a felszínre, így európai zavarral kaptam el a tekintetem az anyukáról, hogy visszazuhanjak a jereváni csúcsforgalomba.

Egy kényelmesebb kisbusz a Mashtots sugárúton: A zászló és címer jelzi, hogy ez egy büszke örmény Hyundai

Egy másik alkalommal beszállva egy zsúfolt kocsiba egy lány nyújtotta a kezét, és pillanatnyi elmezavar után rájöttem, hogy a hátizsákom szeretné megfogni. Mivel, már sokszor láttam ilyet ittlétem alatt, csendben átnyújtottam neki a táskám, majd jobb híján belekapaszkodtam az előtte levő ülésekbe. (Csak nagyon kevés marshrutkában találhatók a plafonhoz kókányolt kapaszkodók.) A lány elkezdte tanulmányozni a táskámon díszelgő „Szent Mihály-napi táncháztalálkozó és sokadalom ”feliratú kitűzőmet. Értetlen arckifejezését látva csak annyit szóltam hozzá: „Hungaria.” Majd a lány rám nézett, és mindketten elmosolyodunk. Megkérdeztem beszél-e angolul, de ezzel sikerült kissé elhalványítanom a mosolyát, és rázni kezdte a fejét. Ekkor egy „Já iz Vengrija.” mondattal próbáltam tovább terelni a kommunikációt, de egy újabb enyhe mosolyt követően ennyivel le is zárult a dolog. Pár perc múlva esetlenül csúszott ki a számon, a Kangarum kangnek, a lány visszaadta a táskám, és mentünk tovább a magunk útján.

Az a beszélgetés sem lett sokkal hosszabb életű, amikor egy lány rálépett a lábamra, és zavarában egy excuse me-vel próbált kiengesztelni. Rögtön tudtam, hogy külföldi, mert az örmények nem szokták tudni, hogy én is az vagyok. Ki is kérdeztem, mi járatban. Elmesélte, hogy iráni, és a Jereváni egyetemen tanul. Aztán addig beszélgettünk, hogy megkérdeztem, nem bánja-e ha leszállok vele. Nem bánta. Még egy darabig sétáltunk és beszélgettünk, majd elérhetőséget cseréltünk, és elváltak az útjaink. A legalternatívabb lány volt, akivel eddig találkoztam Jerevánban. Igazából nem éreztem iránta semmilyen különösebb vonzalmat, egyszerűen csak a külföldisége keltette föl bennem az érdeklődést, de remélem, azért egyszer még viszont látom. Egyébként Jerevánban jelentős a perzsa kisebbség, és Iránnal is jó kapcsolatokat ápol az ország (Törökországgal és Azerbajdzsánnal összevetve legalábbis biztosan.)

Rövid örményországi tartózkodásom során talán a marshrutkás utazásokon keresztül sikerült a legjobban belelátnom a helyiek mindennapjaiba. Habár az amerikai filmekből ismerős baromfiszállítással nem találkoztam, sőt a fülhallgatóból dárenbészt durrogtató okostelefonba merült fiatalok ugyanúgy jelen vannak itt[1], mint otthon, ez a fajta közlekedés még mindig a legautentikusabban tükrözi a jereváni emberek mindennapi életét. Továbbá a gesztusaikon keresztül ki is rajzolódnak az emberek közötti kapcsolatrendszerek, szokások, apró figyelmességek, és az egész néplélek.

Sőt, a marshrutkán való utazás allegóriaként vetíthető ki az egész országra. Sok ember egy kis helyen, összetákolt rozoga járműben komótosan zötykölődik le-föl a városban. A sebváltó úgy krákog akár az örmény nyelv gégehangjai. A motor úgy erőlködik, mint az örmény gazdaság, amely alig képes a lejtőn felfelé második fokozatba váltani. A fékek hangosan csikorognak, s a kanyarokban mindenkit visz a lendület egyik oldalról a másikra. Pont úgy, ahogy az örmény történelem vad kanyaraiban sodródtak egyik birodalomból a másikba: hol a perzsákhoz, hol az oszmánokhoz, majd végül a Szovjet Unióból a területi integritásukért vívott mai napig lezáratlan háborúba. Ha mindez még nem lenne elég, kapaszkodni is alig lehet, de mindezt panaszkodás és mogorvaság nélkül tűrik. Tisztelettel és jó szavakkal illetik egymást. Valaki mindig besegít, ha szükség mutatkozik. Egymás terheit segítenek cipelni, és mindig kifizetik a fuvardíjat, mert tudják, hogy a sofőr is csak egy közülük. A sietség és idegeskedés jeleinek teljes hiányában járnak-kelnek, de mindenki tudja hová tart, és hogy bizonyosan oda is ér egyszer. Sokan becsapják maguk után a vaskos tolóajtót, de mindig meggyőződnek róla, hogy ki kell-e még engedniük valakit. Ekkor átszállnak egy taxiba, ami gyorsabban repíti őket a céljaik felé, de legközelebb ismét a marshrutkával utaznak.

---

[1] Azt a különbséget azonban fontosnak tartom kiemelni, hogy a tisztelettudat itt még nem veszett ki a fiatalokból olyan szinten, mint Magyarországon.

Közlekedési kultúra: Balkán a köbön

Tény, hogy Jereván milliót meghaladó lakosával az ország legnagyobb városa, gazdasági, kulturális, és politikai központja. És ez meg is látszik, többek közt a forgalomról, a mindennapi nyüzsgésről. Amikor megérkeztem, Maria mondta, hogy nem kell aggódnom a nyitva tartások miatt, Jereván 0-24-es város.  Ez minden téren azért nem igaz, de az üzletek tényleg minden nap nyitva vannak, még vasárnap délután is, és elég későn is zárnak. Ez persze a múzeumokra és a hivatalokra nem igaz, ezek legkésőbb 5-kor bezárnak.  A belvárosban gyakran csak úgy hömpölyögnek az emberek, ami számomra kifejezetten zavaró, mert mindig oda kell figyelni, hogy ne menjek neki senkinek, és ez eléggé elvonja a figyelmet a séta közbeni beszélgetésről.

Így nem is meglepő, hogy a helyiek sem gyalogolnak túl sokat. A várost keresztül kasul hálózzák be a tömegközlekedési vonalak, és több taxi van az utakon, mint Manhattanben. Viszont a tömegközlekedésnek semmi köze nincs az Európában, vagy akár Szerbiában megszokott normákhoz. Ettől kicsit tartottam is, és amikor kiderült, hogy az iskolától 5 km-re találtak nekem lakást, rögtön mondtam nekik, hogy inkább legyen lepukkantabb, csak ne kelljen annyit ingáznom. De mivel elég sürgős ügy volt, maradt a messzebbi opció. Riadóztattam is Vrezh barátomat, hogy meséljen a környékről, és az összeköttetésről. Megnyugtatott, hogy Jerevánban nem kell félnem a „rossz környékektől”, mert a közbiztonság mindenhol elég jó. Viszont azt is mondta, hogy sajnos 20-30 perc tömegközlekedésre számíthatok. Ez így is lett, és be kell vallanom, ez okozta a legnagyobb kényelmetlenséget, de mára elmondhatom, hogy úgy közlekedek a városban, ahogy az itteni emberek többsége. Csak mivel nem ismerem még annyira a járatok útvonalát, valamivel több időt töltök a buszmegállóban. Nem ritka, hogy 15-20 perc várakozás után érkezik meg az áhított fuvarom.

Az örmények a szó szoros értelmében tömegesen közlekednek. Az 50+ férőhelyes buszok ritkaság számba mennek, és az utasszállítás oroszlánrészét a marshrutkák végzik. Rengeteg marshrutka! Előfordulnak még kisméretű buszok is, és mint már említettem tömérdek taxi. Van néhány troli vonal is a központban, de azokat nagyon kevesen használják, mert állítólag folyton lerobbannak. Viszont van két EU által szponzorált buszmegállójuk, ahol napenergiával lehet telefont tölteni. Van még egy metró vonal is, ami észak-dél irányban köti össze a város két végét. Biciklisből és bicikliútból csak mutatóban van néhány a szűkebb központban, autókból viszont Dunát lehetne rekeszteni. Még megemlíteném, hogy a biciklis futárkodás itt is feltörekvő üzletág, de kizárólag a belvárosban lehet őket látni. 

Magányos kerékpáros és a Skoda troli: mindkettő ritka jelenség. 

A márkák terén elég vegyes a felhozatal. Az örményeknél a kocsi egy nagyon erős státuszszimbólum. Szeretnek feltűnést kelteni az autóikkal, ebből kifolyólag – és a rossz technikai állapotokból adódóan is – gyakoriak a sufnituning megoldások. Még mindig sokat lehet látni a szovjet típusokból, Lada, moszkvics, Uaz, hogy csak a felénk is ismert márkákat soroljam. Viszont ezekből nem csak a Magyarországon megszokott modellek láthatók: pl. láttam már Lada Samara karavánt, a tuning Lada Niva is nagy divat mindenféle színben, spéci fényezéssel, dísztárcsákkal, sötétített ablakokkal. A fekete ablak általában is nagyon menő, a leglepukkantabb kocsikon is megtalálható, mert azt a látszatot kelti, hogy a gazdája fontos, befolyásos ember.  Viszont rengeteg újabb, nyugati kocsi is száguld az utakon. Ezeket főleg Grúzián keresztül hozzák be Európából többnyire használtan. Ezt a piacot mi is nagyon jól ismerjük, mégsem lehet elmondani, hogy Örményország a használt Opel Astrák országa. A terepviszonyokból, és a fent említett nagyzási hajlamból adódóan a négykerék-meghajtásos és SUV kocsik a legnépszerűbbek. A fekete kocka Mercedes G-Class SUV-ből minden nap el akar ütni vagy kettő. Ezt a fajtát egyébként csak (ящик), azaz jásikként emlegetik, ami oroszul annyit tesz: doboz. Ilyen kocsit csak a legmenőbb üzletemberek, politikusok és fiúgyermekeik vezetnek, ezért nem érdemes packázni velük, mert egy telefonhívás után úgyis nekik lesz igazuk. Ezen kívül észlelhető még egy jelentős Lexus kultusz is, de rengeteg más márka is erősen jelen van.

Egy régebbi Lexus: Imádják...

De a Mercedest még jobban. 

Viszont ez a kép mindent elmond az örmény petrolheadek fantáziájáról. Abból hozzák ki a legjobbat, amijük van. 

A Jasikot nem lehet elég korán kezdeni...

A közlekedésben észnél kell lenni, mert sokkal sűrűbb és gyorsabb, mint akár a pesten megszokott csúcsforgalom. Az autósok nyomják a gázt ezerrel, és meglehetősen agresszívan közlekednek. A zebrán való átkeléshez érdemes kicsit szugerálni az sofőröket, de amikor megvan a szemkontaktus, azért türelmesen átengedik a gyalogost. Nagyon érdekes, hogy a felfestett sávokat sokkal rugalmasabban kezelik, mint Európában. A nagy forgalomban folyamatosan figyelni kell a mellettünk haladókra, mert egyáltalán nem tisztelik a sávokat. Így a sávok ott vannak, ahol az előttünk haladó autók épp közlekednek. Ha a festés ellenére elférne még egy sáv, hát csinálnak. Az irányjelzőt csak a forgalomba való bekapcsolódásra, esetleg kanyarodásra használják, a sávváltáskor nem jellemző, csak nagyon indokolt esetben, pl. amikor dugóban akarnak beturakodni, vagy rögtön 2 sávot váltani.

Dugó a Mashtots Ave-n. (időnként belefutok, csak a képtől eltérően most tél van)
A múlt héten az elnök konvoja miatt ültem egy 20 percet a dugóban.

Az utak tele vannak rendőrökkel, akik valószínűleg maguk sem tudják, mi alapján büntetgetik az embereket, de az embereknek sincs sok fogalmuk a KRESZ-ről, ha van itt egyáltalán olyan. Ennek az oka abban rejlik, hogy a jogosítványok egy jelentős részét – ha jól érettem a különböző magyarázatokat – nem tanfolyam, elméleti és gyakorlati oktatást követően letett sikeres vizsga révén szerzik meg, hanem egy bizonyos összeg befizetésével a rendőrségen. Persze ha sikerül a vizsga, akkor olcsóbb, ha meg nem, akkor jöhet a jól bevált kenőpénz. Arshak házigazdám óva intett tőle, hogy megpróbáljak Jerevánban vezetni, mert a város tele van kamerákkal, amik egyrészt a sebességet mérik, másrészt pedig azt figyelik, hogy a megfelelő helyen állnak-e meg a kereszteződésekben. Ez ismerős, nem?

Jereván, gyere mán!

Habár nagyon vártam már hogy indulhassak Örményországba, a megérkezésem előtt nem néztem utána túl alaposan Jerevánnak (még a Wikipédiát sem olvastam el). Persze a térképekről figyelmes lettem a belváros jellegzetes körparkjára, de a méreteit tekintve nem igazán tudtam mihez viszonyítani, és úgy voltam vele, hogy lesz elég időm felfedezni. Annyit tudtam csak mindössze, hogy a világ egyik legrégebbi városába jövök: idén ünnepli a fennállásának 2800. évét, (!nem vicc!) így elmondhatja magáról, hogy idősebb mint Róma.

A 2800 éves város nyáron, profi fotós lencséjén keresztül

És persze az Ararát! Az Ararát Jereván, és Örményország szent hegye, és egyben nemzeti jelképe, így számtalanszor szembe köszönt az interneten folytatott kíváncsiskodásaim során. Nem csoda, hogy szentként tisztelik, a közelsége ellenére a legtöbb örmény számára elérhetetlen, mivel a török határ túloldaláról magasodik Jereván fölé. Természetesen nem látszódik mindenhonnan, de a megfelelő helyről (pl. Cascade, vagy a Győzelem híd környéke) tiszta időben tényleg fenséges látványt nyújt. Amikor először másztam meg a Cascade lépcsőit, messzibe meredő tekintettel tudakoltam Mariától merre a csudába van az Ararát. Mire ő egyenesen az általam kémlelt felhőkre mutatott: „Ott!” És ahogy jobban megnéztem, amit addig egy bazi nagy felhőnek láttam, hirtelen átalakult az Ararát havas lejtőjévé. Nem csoda, hiszen, olyan hatalmas, és olyan magasan van, hogy az alföldhöz szokott szemem, csakis felhőként tudta értelmezni.  Az Ararát kultusz egyébként mindenhol ott van, a cigarettától kezdve az üdítős dobozokon át, a focicsapaton keresztül a leghíresebb konyakig mindenre rányomják, és persze a festészetben is gyakoriak az Ararátot vagy az Aragats-ot (a legmagasabb hegy Örményország területén) ábrázoló tájképek.  

Jereváni napnyugta télen, a mobilomon keresztül. A Cascade teteje még mindig nincs kész.
Látjátok a nagy felhőt? 

teásdoboz

 Martiros Saryan egyik festménye

Habár Jereván az egyik legősibb város, az épületei ezt nem annyira tükrözik. Elég vegyesen találhatóak modern üveggel fedett toronyházak, és kevésbé modern (szocreál) épületek. A sztálinista emlékezetpolitikának köszönhetően kevés 100 évesnél régebbi épület maradt fenn. Az viszont általánosan elmondható, hogy az épületek kőből vannak, és jellegzetes színüknek köszönhetően kapta Jereván a ’’Pink City”, azaz a rózsaszín város nevet. Amint a helyiektől megtudtam ez a vulkáni eredetű kő a tufa, amely nagy mennyiségben áll az örmények rendelkezésére, és a rózsaszínes árnyalaton kívül még narancssárga és fekete színben is megtalálható (Bővebben, angolul itt). Az épületek többsége vagy a rózsaszínes, vagy a narancssárga kövekből készült, és mivel a kőtéglák árnyalata enyhén eltér egymástól, a házak közelről nézve pepita mintázatot kapnak. Megérkezésem óta foglalkoztat, hogy vajon mi tartja össze ezeket a hatalmas épületeket, mert a kötőanyag jelenléte egyáltalán nem látszik a falak külső felületén. A tufa nem csak a jellegzetes színét, de elég erősen meghatározza a város építészetének stílusát is. Az épületek többsége szabályos, szögletes, mondhatnánk hagyományosan egyhangú, és többnyire hideg hangulatú, de méretük és tömörségük miatt a monumentalitás érzést keltik a járókelőben. A szovjet idők lenyomata lépten-nyomon érezhető legfőképp a szobrokon, és az orosz feliratok miatt is. Megtévesztő lehet, hogy az újabb templomok is nagyjából ugyanúgy néznek ki, mint amiket 1000 évvel ezelőtt építettek, így a modern épületek között sétálva nagy kontrasztot érezhetünk, ha épp belebotlunk egybe. A városban van egy mecset is, amelyet az iráni kormány segítségével újítottak fel. Ide is tettünk egy kitérőt.

Pillanatkép a belvárosból

Az iskolám épülete is épp olyan rózsaszín, mint minden más...

...kivéve a narancssárgás épületeket.

Itt lakom, látod... Szintén rózsaszín tufa.

A száradó ruhák itt az utcakép része. De az élet így is szép. :)

A Megvilágosító Szent Gergely Katedrális a borongós időben épp megvilágosítva

...És kontrasztnak a templommal szemben levő Rossia bevásárlóközpont.

A Szent Szargisz templom beékelődve a lakóházak közé. Spórolni kell a hellyel.

A Kék Mecset utcafrontja este

Másnap délután közelebbről is megnéztük a mecset. Az évszak miatt sajnos nem tudtuk megcsodálni a gyönyörű szökőkút és kert, viszont meglepődtünk a kedves müezzin, aki megmutatta az egyetlen minaret!

Egy másik tényező, ami a város legszűkebb központját leszámítva mindenhol jelen van, az a gázvezeték. Olyan érzésem van Örményországban, mintha itt meg szerették volna valósítani windows csöves képernyőkímélő animációját. Az utak mellett a föld fölött futó hatalmas vascsövek tényleg mindenhol ott kígyóznak. Az útkereszteződésekben és a kapubejárókban elemelkednek a földtől, kis csőkapukat alkotva, melyek alatt az autók és az emberek egyaránt bújj-bújj gázcsövet játszhatnak. A múltkor egy parkban sétálva vettem észre a földön kígyózó csövet, és konstatáltam, hogy még az ide látogatók esztétikai érzetének a kedvéért sem képesek rendesen leásni a csöveket – persze, hogy mi a rendes az egy relatív fogalom – de azért a park területén befestették zöldre, szóval a szándékot éreztem.

Yerevan feliratú padok mindenhol megtalálhatóak.

Maximum ennyire ássák le.

Bújj-bújj gázcső...

Az utcák tisztasága is eléggé relatív. Otthon is vannak szemetes környékek, de itt az eldobált szemét mennyisége mindenképp számottevő. Egyik éjszakai hazautam során Vrezh barátom szánakozva mutatott a taxiból a sanyarú sorsú láthatósági mellényes alakokra, akik minden este vesszősöprűikkel végzik a sziszüfoszi munkájukat a száguldozó autóktól csupán centiméterekre. Jobb helyeken ilyen munkára erre kifejlesztett gépeket használnak. Itt még erre nincs keret sajnos. Habár a városi utakat, utcákat éjszakánként felsöprik, a félreesőbb helyeken jól látható, hogy mennyire szemetelnek az emberek. Természetesen a nejlonzacskók – akár csak Szerbiában – itt is ingyen vannak a boltban, sőt a kasszás mellett külön személyzet végzi a megvásárolt termékek szatyorba pakolását. Általában 15-6 éves forma nyurga, de illedelmes srácok. Véleményem szerint az örmény nép nincs tudatában milyen szép hely adatott lakóhelyükül, és sokkal többet tehetnének a tisztaságának megőrzéséért.

Farewell

Instead of an introduction I wanted to start this blog with a farewell. Starting with a farewell is reasonable in this case because, on the one hand, I began my preparation for this journey by saying goodbye to friends and family at home.  On the other hand by this twist I wanted to pay homage to Örkény’s grotesque.

I am not the type of guy who likes to make theatrical scenes in life. Generally I do not make a big fuss about traveling and leaving a place. This time, however, I felt that saying goodbye was important. Not because I will be away for a long time but because the person who will return will not be the same as the one who left.

Fortunately, I had good opportunities to say goodbye to my friends but of course I forgot a few people I feel close to. What I did not forget is taking a book on the road. I have borrowed a Kundera book from my ex-dormitory’s high security library. I must take the book back safe and sound but there are a couple of things I want to leave behind near the foot of the Ararat. These things are my bad habits and unnecessary worries which distract me from the important things and do not let me taking advantage of everyday opportunities given by life. So far I feel that this is the best place to achieve this spiritual quest as I can feel some kind of ancient wisdom in the atmosphere with every sip of air, and yet the buzz of Yerevan makes possible something new, something exciting to happen every day.

Living in a foreign culture has a bunch of benefits. It helps to get out of my comfort zone, and by resolving difficult situations it makes me more self-confident. The daily usage of English improves my language skills not to mention the newly picked up Armenian phrases, along with some Russian, and when they add up it really rewires my brain. Moreover, needless to say that the Armenian and the Russian alphabet are both very unusual for European eyes, which doesn’t make things easier either. Still I enjoy this state of uncertainty as there is exploration in every day which I really missed from my life back home. So I will concentrate on making the most out of this journey by leaving behind my burdens and building up my character while I’m here.

Armenian one-minute short stories - for my English speaker friends!

Barev dzes!

My name is Ákos Vázsonyi. I come from Hungary[1] and I have spent 6 weeks in Armenia. I have applied for a program called “Global Volunteer” organized by AIESEC. I have been working at a Yerevan school called Global Bridge, and travelled around the Pink City and this ancient, awe-inspiring country called Armenia. This blog intended to record my experiences here as a foreigner, traveler and teacher.

Handling Instructions

For the sake of a more precise understanding of my blog I have to explain its title first. The original Hungarian title “Örmény egypercesek” is a literary pun. It literally means “Armenian one minute (short) stories”. Since in Hungarian the sounding of “örmény” (=Armenian) and the name of a famous writer (István Örkény) are very close, the pun is crated almost by itself. All the more so, as Örkény is one of the most significant writers of the Hungarian literature in the second half of the 20th century, and he is most well-known for his One minute stories, which display many shades of the grotesque Central European life during the years of Soviet ruled Hungary. You can read some of his one minute stories here. If you read the story called Grotesque you will understand why the cover photo of my blog is upside-down.

István Örkény

I was inspired by Örkény’s grotesque literature and I think my experiences in Armenia can be easily compared to it as I am immersed in a new culture, where everything seems to be upside down for the first glance. Nothing works the same way as at home, and I have to constantly reinterpret every meaning I come across.  And this uncertainty of meaning can result in very weird situations, ranging from the strange through grotesque to absurd. Therefore I will try to describe my experiences in a similar manner but sometimes I will just write down how it is and you can decide if it is any good at all. And I also hope I won’t get lost in translation.

---

[1] To be more precise, I am ethnic Hungarian from Vojvodina, the North of Serbia, and I lived in Szeged Hungary, for the last 6 years.

A nagy utazás 2: Tbilisi – Jereván

Kb. 10 óra alatt sikerült megtenni.

Kiérve a grúz főváros forgatagából rögtön rátértünk egy autópályára, így megnyugodtam, hogy gyorsan el fog telni az 5 órásra prognozált út, de kb 3 km megtétele után már cseppet sem hasonlított autópályára az út, amin haladtunk. Egyébként 290 km a távolság a két főváros között, de ezt végül röpke 7 óra alatt sikerült megtenni az időnkénti „piš-puš pauzák” és az olyan rossz utak miatt, amikkel tele van a yutube ha az ember rákeres az orosz utakra. Ráadásul Vano nem is merte nagyon nyomni a gázt, mert az örmény rendőrök – a napi betevőjük megkeresésének érdekében – szorgalmasan állítgatták meg a grúz autókat. A rendőrre figyelmeztető szembevillantás itt is ugyanúgy működik, így sikeresen elkerültük az ellenőrzéseket.

Még Grúziában a hölgyek vásárlási lázának kielégítése céljából megálltunk egy szupermarketnél is, ami egy fél focipálya méretű körforgalom közelében volt. Ilyen lebetonozott, sávok nélküli, üres közepű óriáskereszteződésekkel még találkoztunk néhányszor, és eleinte nagyon furcsa is volt, hogy bár látszólag ez egy körforgalom, a nálunk megszokott szabályok egyikét sem tartják be az emberek. (értsd, aki balra akar kanyarodni az bal felé megy be, smiga (index) helyett pedig inkább a dudával kommunikálnak a sávváltáskor. Kicsit később meg az én hólyagom miatt kellett megállni. Gyönyörű hegyoldalak mentén haladtunk el épp, és Vano egy útmenti elég robosztus szocreál kinézetű étteremnél parkolt le. Mondta, hogy menjek be nyugodtan csorgatni, addig ő vesz valami harapnivalót. Igazából az étteremben látszólag csak egy pékpult működött, ahol lángos szerű dolgokat árultak. Kifelé menet én vettem is egyet, ami 1 larit (kb 100-ft-ot) kóstált, és amikor megkóstoltam a kocsiban örömmel konstatáltam, hogy a lángos tészta belsejében valami spenót szerű zöldséggel fűszerezett krumplipüré van. Ízletes kaja, majd Vano az elégedettségem látva elmondta, hogy ez a perashki (oroszul), és persze van grúz és örmény neve is, amiket nem jegyeztem le.

kb. így nézett ki a perashki

A grúz-örmény határon a Horgosnál megszokott buszos rendszert alkalmaztuk, vagyis az utasok bevonultak egy folyosóra, és a kis fülkékben üldögélő vámos pecsételte le az útlevelünk. A grúz oldalon egy röpke pillantáson kívül rám se hederítettek, az örmény vámosok viszont tüzetesen átvizsgálták a magyar útlevelem, áthívtak egy másik fülkéhez, ahol három vámos ült. Megkérdezték tudok-e oroszul, így megint bevetettem a „nyemnogát”, ami alig akart eszembe jutni. Szerintem le is vágták a vámosok, és ez után csak ennyit kéredeztek: „Turist?” Mivel nem voltam abban a helyzetben, hogy kifejtsem nekik az utazásom teljes mibenlétét, megelégedtem ezzel a felvetéssel, és rávágtam, hogy „DÁ”! Itt véget is értek a vámosokkal való megpróbáltatásaim, legalábbis ami az ideutat illeti. Ez után még a kocsinál belenéztek egy-két táskába, de az enyém nem keltette fel az érdeklődésüket, így nem kellett kinyitnom semmit, és már robogtunk is tovább immár Örményországban.

Innen váltak az utak valóban rázóssá és még a Balkánhoz viszonyítva is hihetetlenül elhanyagolttá. Vano vezetési stílusa azonban azt tükrözte, hogy az itt élő emberek, ehhez meglehetősen jól alkalmazkodtak. Ez abból is látszódott, hogy a folyamatos lassítás-gyorsítás, és kátyúkerülgetés mellet ugyanúgy tudott sztorizgatni, mint Oszkár a nyílegyenes magyar autópályán 120-szal hasítva. A vezetési stílussal ellentétben a két sofőr történetmesélési hajlandósága nagy sok hasonlóságot mutatott, mivel Vano sem nagyon adta másnak a narrátor szerepét, és amikor belejött a mesélésbe, a mondatok végére csak azért rakta be a „Pányímáíte?” kötőszót, hogy levegőt vegyen a következő mondat előtt.  amennyire megértettem, a témavilága is sok párhuzamot mutatott a magyar sofőrével: A pre-Shakashvili és a post-Shakasvili era különbségeinek boncolgatásán túl az árakról a nehézipar felszámolásáról, majd kérdésemre a grúz és örmény népek kapcsolatáról is szó esett, amit a kedves nő utasok lelkesen le is fordítottak nekem angolra.  

Az örmény utak állapotát is jól tükrözi ez az orosz utakról készült videó, aminek a zenéjét még a moldáv lakótársam mutatta Amerikában. Oroszul értőknek a Queen feldolgozás szövege sokat mondó lehet:

Út közben a Szeván tó előtt még csináltunk egy kisebb kávészünetet egy benzinkúton. Talán ezen a környéken volt a legszebb a táj, és mivel elég magasan is lehettünk kb. -4 fok lehetett, így az emberek az autókból szabályosan a kávézóba rohantak a hideg elől. Itt egy kicsit elbeszélgettem a csajokkal, és elmondták, hogy egyikük örmény, másikuk grúz, és a sofőr is grúz, ezért oroszul beszélgetnek. Illetve az egyik nő egy kriptovalutával foglalkozó start-upnak dolgozik, a másik meg valami EU-s projekteket végrehajtó szervezetnél. A rövid pihenő után elhaladtunk a Szeván tó mellett, majd még néhány óra utazást követően este fél 7 körül megérkeztünk Jerevánba.

Kávészünet a benzinkúton a Szeván-tó környékén. Hideg van...

A Szeván-tóból egyelőre csak ennyit láttam. 

Úgy sikerült, hogy én szálltam ki utoljára. A baghramyan metróállomásnál kellett volna kitennie, de valahol a két állomás között szálltam ki, és sikerült rossz irányba elindulnom. Meg is találtam egy metro lejárót, és felhívtam fogadásomra kirendelt buddy-mat, Mariát, akinek már ott kellett volna lenni. Hosszas magyarázkodás után meg is erősítette, hogy ő ott van, így rá kellett jönnöm, hogy szar van a palacsintában. Az egyenlegemen még pont annyi pénz maradt, hogy egy sms-t tudtam írni Mariának, hogy maradjon ott, ahol van, odamegyek. Egy járókelő végre kifogástalanul egyértelműen útbaigazított, hogy a Baghramyan metro a következő állomás lefelé, és hogy 15-20 perc séta legalább.

El is indultam az sárgásan megvilágított dombok közt, de azért a biztonság kedvéért leszólítottam még néhány embert. Valóban jó felé mentem. Séta közben kirajzolódott előttem a városközpont sziluettje, a távolban pedig megpillantottam Mother Armenia kardja mellett égbetörő fénysugarakat. De nem mertem nagyon belefeledkezni a városnézésbe, mert minden erőmmel egy metro lejáratának megtalálásán fáradoztam, és minden szembe jövő lányt alaposan megnéztem, hasonlít-e kicsit Mariára. A 10+ kilós csomagjaim miatt kissé hosszúnak tűnt a két megálló közti táv, de végül megérkeztem a metróhoz, és még mielőtt felismerhettem volna a tényt, láttam, hogy kissé idegesen közelít két zavarodott lányka, akik egymást elnyomva remegő hangon szólítottak meg, mintha csak a messiást várták volna. Bólintottam, de még épp hogy csak felemeltem a fejem, már a hátamon éreztem az ölelő karokat, és a fülemben a megkönnyebbülés sóhajait.   

Baghramyan Ave. at night

Szegények próbáltak még hívogatni, de a vodafone már nem engedte nekik… De megtaláltuk egymást, és gyorsan el is indultunk taxival a lakásomra. Közben a másik lány is bemutatkozott. Ő Varsha, egy indiai orvostanhallgató. A Jereváni orvosi egyetem is hasonlóképp vonzza a külföldieket, mint a szegedi, csak más országokból. Még megálltunk egy kisboltnál és Varsha beszaladt nekem némi kaját, és vizet venni, pedig mondtam, hogy jól vagyok. Mariaval meg pénzt akartunk váltani, de a nagy sor miatt végül letettünk róla, és folytattuk az utat a lakásra. Közben elmesélte, hogy ő csak félig örmény, mivel az apukája örmény, az anyukája egyiptomi, és pár éve költöztek csak Jerevánba.

A lakáson Arshak és Jeranuhi fogadtak minket, akik egy fiatal fizikus házaspár, és a házigazdáim lesznek az ittlétem alatt. Megmutatták a szobámat és a lakást, majd meginvitáltak a nappaliba vacsorázni, amit egy gyors tusolás után el is fogadtam. A vacsora isteni volt. Igazi terülj-terülj asztalkám: szárított gyümölcöskkel, néhány féle saláta, "Khababnak ejtett hosszúkás vastag csevapszerű hús, sajtok, olajbogyó, és persze az elmaradhatatlan örmény kenyér a lavash, és egy másik fajta, a mathnakash. Én az otthonról hozott pálinkával járultam hozzá a vacsorához, amit Kilikia sörrel öblítettünk le. Közben olyan jóízűt beszélgettünk, mintha már évek óta ismernénk egymást.

Illusztráció: Kebab lavash-sal

Habár az út Kanizsától a Jereváni lakásig legalább 26 órába telt, ami azzal járt, hogy kb. 40-órát ébren töltöttem, eléggé kipurcanva kellett volna éreznem magamat. Ennek viszont – az élményteli utazás és a kiváló fogadtatásnak köszönhetően – nem éreztem jelét. Jóleső elégedettséggel és várakozással teli hangulatban tértem nyugovóra. Másnap reggel az otthonosságérzetemet házigazdáim még fokozták egy igazi örmény feketekávéval. Nem vagyok ínyenc kávékóstoló, így semmi különbséget nem észlelek ez, és a Szerbiában fogyasztott törökkávé között. A kávét az otthonról hozott mama-féle desszertekkel kísértünk le. Így indultunk Mariával a nyelvsuliba, ahol önkéntes szolgálatot fogok teljesíteni a következő hetekben.  

A nagy utazás 1: Budapest-Kutaisi-Tbilisi

Miután Oszkár kitett a repülőtérnél az egész út könnyűszerrel ment. Azt hiszem, kezdem elhagyni a repüléstől való túlzott, ok nélküli parázást. Ezt általában azok az emberek sulykolják a másikba, akiknek nincs nagy tapasztalatuk a légi közlekedés terén. Másfél órával a gép indulása előtt szálltam ki a B terminál előtt és kényelmesen becammogtam, hogy nekikezdjek a becsekkolásnak. A megfigyeléseim szerint a gépen rajtam és a személyzeten kívül nem sok magyar lehetett. Grúzokkal és örményekkel telhetett meg a gép, bár talán még ma sem tudnám megkülönböztetni ezt a két nyelvet, pedig nem egyformák. Mivel nem vettem helyjegyet reménykedtem, hogy az ablak melletti ülést kapok. Nem így lett. A fedélzeten szomorúan foglaltam el az egyik vészkijáratnál lévő üléssor középső székét.

A beszállást követően az egyik kedves légiutaskísérőhölgy (magyarul sztyuárdessz) odajött, hogy segítsünk neki asszisztálni vészhelyzet esetén, de mivel az ablak melletti utastársam nem beszélt sem angolul sem magyarul, így nekem kellett átvennem az ablaknál lévő helyet, amit a megfelelő módon én tudok majd kinyitni az instrukciók áttanulmányozása után. A ’’kedves” jelző azért áll itt, mert nem mindegyikük volt valójában kedves a konty által feszesen tartott colgate-mosoly és a lila kis kosztüm mögött. Miután tisztáztuk a nyelvi kompetenciám, és egy kis orosz segítségével sikerült megértetni a mellettem ülő sráccal is a helycsere okát, elégedetten nyugtáztam, hogy a nyelvtudás nagyon hasznos dolog és ebből épp sikerült nekem is profitálnom. Azon ritka esetek, amikor a magyarnak is hasznát lehet venni. Viszont ez az érzés csak addig tartott, amíg elkezdtem próbálgatni az újdonsült útitársammal az egyhónapos Rosetta Stone által összeszedett orosz tudásom. Nem mondom, hogy csúfos kudarcot vallottam, de rövid idő után jobbnak láttam a gagyogás helyett valami relaxáló zenét hallgatni.

Pár óra múlva már landoltunk is Kutaisiban, ahol épp szakadt az eső. A pénzváltó, és a buszállomás épp ott voltak, ahol a neten leírták, és a csomagjaimmal is sikerült átslisszannom a vámosok között, akik reggel háromnegyed hat lévén messzibe meredő tekintettel bámultak az egyébként elég kicsi terminál félreeső pontjai felé. Így nem kellett őket megkínálnom a másfél liter barackpálinkámmal, és a Hungarikum Marketből vásárolt csabai kolbásszal.

Illusztráció: Wizz Air gép a Kutaisi repülőtéren

Kiérve a buszmegállóba rögtön megtaláltam a Tbiliszibe induló kisbuszt (ami nekünk kombi, errefelé meg marshrutka, de hogy hogy is kell elképzelni, arról egy külön fejezetet fogok írni), amire online előre megváltott jegyem volt. Ezt kellett a repülőtéren a Grúz Busztársaság pultjánál beszállókártyára váltani. Itt még szokatlan volt, hogy nem igazán tisztázott a nyelvi kód a beszélő felek között. Persze az üzenet gyorsan átjön, de a szituáció ekkor még kellemetlen érzést kelt az emberben. Azóta ezt már megszoktam, és könnyebben kérdezősködök mindenféle aktuális kulcsszavak segítségével. Kutaisi és Tbiliszi között sikerül hunynom egy rövidet, és a szakadó eső után nem sokkal gyönyörű látványra ébredtem. Épp csak a függönyök közötti réseken pillantottam meg a Kaukázus havas szikláit. Egy havas hegyszorosban utaztunk épp, de nem tudtam jó képet csinálni a buszból, így a fantáziátokra bízom a vizualitást.

Ez után még kicsit visszaaludtam, de a látvány nem nagyon hagyott nyugodni, így rátapadtam az ablaküvegre. Eszembe se jutott fotózni, annyira letaglózott a látvány, ami nem is tartott sokáig. Csak Hemingway és a fehér elefánt formájú hegyei jártak az eszemben. Lehet, hogy van is némi hasonlóság a Kaukázus és a Sierra Nevada között. Tbiliszihez közeledve kezdett érdekelni, hogy mennyi ideig megy még a zötykölődés, az egyébként szerbiai és magyar viszonylatba sem rossz utakon. Az egyik nem grúz kinézetű lánytól megtudtam, hogy kb. 20 perc múlva érkezünk a Szabadság térre, a tbiliszii végállomásra.

Tbilisziből már nem igazán lehet online jegyet venni Jerevánba, hanem a város két csomópontjában (Ortachala és Avlabari) lehet marshrutkát fogni. Erről azt érdemes tudni, hogy menetrend nincs, akkor indul a fuvar, amikor betelik a busz, és a legtöbb fuvar reggel 7 és d.u. 3 óra közt van. Nekem viszont egy kis előzetes grúz segítséggel lefoglalt fuvarom volt Jerevánba, amiért nagyon hálás vagyok.  Tamuna, a grúz EVS önkéntes, akit Szegeden magyarul tanítgattam szerzett egy taxist, aki kb. 15 euróért megtette a szóban forgó utat. Ez csak egy kicsit drágább a marshrutkáktól, amik lassabban is telnek be, és elvileg lassabbak is (hogy mért elvileg, arról később). Na meg az sem volt utolsó szempont, hogy biztos fuvarom van Jerevánba.

El is mentettem a sofőr telefonszámát, mert őszintén nem annyira hittem abban a koncepcióban, hogy a sofőr a nevem alapján megtalál a Szabadság téren. Egy rövid nézelődés után rájöttem, hogy szükségem is lesz a telefonszámra. Itt a fülembe csengtek Tamuna bizonytalan szavai a sofőr nyelvtudásával kapcsolatban: „vagy tud angolul, vagy nem… Szerencsére a nem grúz kinézetű lány a kisbuszból zavarodottságom észlelve megkérdezte, hogy tud-e segíteni. A helyzetemet elmagyarázva felajánlotta, hogy szükség esetén megbeszéli oroszul a sofőrrel a részleteket. Már tárcsáztam is Vanot a sofőrt, de meglepő módon egy női hang vette fel a telefont. Oda is adtam a csajnak, hogy beszéljen vele. Nem tudott az egész helyzetről majd lenyomta. A nem grúz kinézetű lány egy vállvonás után bemutatkozott, és elmesélte, hogy Szlovákiából érkezett Grúziába már sokad ízben, és hogy egy idegenvezető jön érte, akivel majd mennek valahová. Így is lett, megköszöntem a segítségét, és reménykedtem, hogy hamarosan felbukkan Vano. Mivel én sem tudtam, hogy néz ki, gyorsan ráírtam a nevem egy papírra, és azzal kezdtem ide oda járkálni. Gyorsan fel is bukkant egy középkorú vékony alak, aki zavarodottan nézelődött a kezében egy A4-es lappal. Közelebb érve a rajta levő vékony vonalakból kiformálódott a nevem. Ő is gyorsan rájött, hogy megegyeznek a betűk a kettőnk lapjain, és mindkettőnknek széles mosolyra kanyarodott a szája.

Gyorsan intett, hogy menjek utána, mert a kocsi odébb van. Egy aluljárón át jutottunk el a parkolóig, ami pont annyi idő volt, hogy megkérdeztem, hogy beszél-e angolul. A NO ENGLISH válasz elég határozott volt. Az ő RUSKI kérdésére én rávágtam a begyakorolt nyemnogát, és így gyorsan át is tértünk a nemzetközi szavak és nonverbális kommunikáció szintjére. Felvettünk két szimpatikus, hölgyet, akik szerencsére elég jól beszéltek angolul, így a további út során segítségemre voltak a bonyolultabb üzeneteim továbbításában. De mielőtt még nekiindultunk volna Jerevánnak, az egyik nő kérésére meg kellett állni egy piacon gyümölcsöt venni.

Bódé a piacnál

piaci jelenet Tbilisziben

A piacról annyit, hogy nálunk talán nyáron van annyi fajta gyümölcs és zöldség, mint azon a piacon január 30-án a kint parkoló autó anyósüléséről nézve. Na jó, lehet, hogy kicsit túlzok, de nem egy februári kínálatnak tűnt az otthoni viszonyok között. El is telt vagy 20-30 perc, mire a kedves hölgy és a sofőr visszatért 3 láda barackkal, egy láda körtével, néhány zacskó almával és krumplival, gránátalmákkal és még valami gyümölccsel, amilyet soha életemben nem láttam. Meg pár dolgot biztos el is felejtettem, mindenesetre segítettem bepakolni a vásárfiát a csomagtartóba, ami gyorsan meg is telt. Így indultunk neki Jerevánnak, amihez ismét át kellett verekednünk magunk a tbiliszii csúcsforgalmon. Viszont így volt egy kis időm nézelődni, és eldönteni, hogy visszafelé itt még meg szeretnék állni egy-két napra… Talán akkor részletesen is le tudom írni, Tbiliszi hangulatát.

Addig is itt van ízelítőnek ez a kisfilm:

https://youtu.be/CSQ49aBpdww?t=71

A hazugságról

Ma először hazudtam a koromról. Egy évet letagadtam. Aztán rájöttem, hogy az az egy már kettő. Egy Szeged-Ferihegy közötti reptéri transzferjáraton zajló másfélórás beszélgetés közben csusszant ki egy sofőr és két másik utas hallatára. Nem is értem igazán miért.

A telekocsi rendszer egyik előnye a gyorsaság és a kényelem mellett, hogy néha roppant érdekes beszélgetések alakulhatnak ki az utasok között. Jelen történetben ez nem így alakult, de semmiképp sem csöndben és tanulságmentesen telt az út. Kicsit olyan volt, mint egy egyfelvonásos Hernyák Zsóka jelenet egy okuláré projektben. Egy idősödő úr volt a sofőr, legyen az egyszerűség kedvéért Oszkár.  Nagyon jól játszotta a szerepét. Azt a tipikus sofőrt játszotta, aki egy kínos hatásszünet után nem tűri meg a csöndet mint potyautast. Eleinte aládolgoztam időnkénti kérdésekkel, ahamozással, ami egyre inkább hümmögésbe majd csak fáradt bólogatásba ment át. Ekkor még nem sejtettem, merrefelé tart ez a beszélgetés. Az időjárás és a különböző közéleti és közlekedési hírek megbeszélése után gyorsan átterelődött a szó a média csökkenő hírérték-arányára és szenzációhajhászatára, az elhibázott rendszerváltás utáni vadkapitalizmusra és a multikulturalizmus csődjére.

Oszkár történetei közben kibontakozott az élettörténetének egy jelentős része, ugyanis cseppet sem restellte megosztani a tanulságokat, amiket így őszülő fejjel már belát az ember. A legjobban azok a vállalkozói tanácsai maradtak meg, hogy sose alapíts bt.-t, és hogy nem éri meg egyéni vállalkozónak sem lenni, mert csakis a Kft. a biztos. Meg, hogy ne hagyjuk, hogy attraktív külsejű nők befolyásoljanak minket nagy horderejű döntéseinkben. Szóval mondott fontos dolgokat. De a veleje csak eztán jött, amikor kibukott belőle, hogy kicsit sajnálja, hogy a lánya egy arabushoz ment férjhez, mert számos esetben kiütközött már (ezekre ki is tért), hogy a multikulti nem működik. Végül azért bevallja, hogy járhatott volna rosszabbul is, akár egy magyarral is. Majd a sok éves futballedzői karrierjének a lezárásaként nem maradt el az a nagy amerikai szagú közhely sem, hogy a munkát nem lehet kikerülni, ha sikeresek akarunk lenni, mert Hosszú Katinka se lett véletlenül olimpikon, pedig még csak 26 éves.

A sofőr nagy lélegzetvételű, mély gazdasági, erkölcsi és társadalmi problémákat érintő eszmefuttatásainak köszönhetően, az utasok nem is tudhattak meg egymásról egyebet, mint hogy ugyanabban az autóban utaznak. Ám Oszkár végül – mintha csak megunta volna a saját sztorizását –az utasok felől kezdett kérdezősködni. Egy vékony hangú lány, akiből nagyon keveset láttam az anyósülésről elmesélte miképp lett esztétika szakos szabadbölcsészből pénzügyi közvetítő (vagy valami ilyesmi), és hogy az a nyugati civilizáció által belénk táplált szükségszerűség, miszerint a munkánknak egyben a szenvedélyünknek is kell lennie számára közel sem szükségszerű. Az embernek valamiből ugyanis meg kell élni, és nem mindenki olyan szerencsés, hogy a hobbija legyen a szakmája is. Határozott véleménye ugyanis, hogy a szenvedélyes munkavégzést sok más olyan területen is el lehet sajátítani, amiről korábban nem is gondoltuk, hogy egy csöppet is érdekel. A vékony hangú lány magabiztos szavai megértésre találtak bennem, mivel nem tartom kizártnak, hogy megfelelő alkalom adtán én is átképezem magam egy piacképesebb szakmára. A pénzügyes lány után az úr rám irányította a figyelmet, és elő kellett állnom valami frappáns élettörténettel.

Ahogy múlnak felettem az évek, annál kellemetlenebbül érint, amikor a ’’kivagyok-mivagyok-mitcsinálok” behatárolta háromszögben kell bemutatnom magam. Ilyenkor a homlokomon apró izzadságcseppek jelennek meg, és kicsit össze is rándul a gyomrom, főleg, ha nagyobb hallgatóság előtt kell feltárni a történetemet. Ez valószínűleg azért van, mert az eddig elért eredményeim a legtöbb ember számára – sokszor közéjük tartozom én is – elég megfoghatatlanok. Pedig voltam már sok minden: jó tanuló, élsportoló, néptánctanár, kutatási asszisztens, rocksztár-palánta, vízi mentő, magyar mint idegennyelv-tanár, önkéntes, de még mentor is. Ha megkérdezik, mostanában mégis mindig azt hazudom: angol tanár. Ennyivel ugyanis el lehet intézni a dolgokat, a valósághoz viszont vajmi kevés köze van. Nem rossz stratégia, mert meg lehet spórolni a biográfiánk számunkra sem érdekes ecsetelését, és észrevettem, hogy mindenki más is hasonló stratégiával él ilyen esetekben, és egymondatos válaszokban próbálják elintézni a bemutatkozást. Ezen felül persze igyekeznek véka alá rejteni a határozatlanságuk, és úgy feltüntetni maguk, mint akik határozott céljaik lévén tudják, merre tartanak az életben. Elhatároztam, hogy ezután én is így teszek.

Szóval ennek a sofőrnek sem mondtam el, hogy igazából csak félig vagyok angol tanár, és hogy a húszon-éves bölcsész olyan, mint az agyag. Még bármi lehet belőle, ha a megfelelő kezek elég kitartóan gyúrják. Azt sem mondtam el, hogy azért utazom Örményországba, hogy továbblépjek. Nem meséltem el neki, hogy az elmúlt egy évben nem sikerült megtalálnom a kitörési lehetőséget és nekiütköztem a kelet-európai valóság és a saját magam állította korlátoknak. Talán azért nem meséltem, mert magam sem tudtam, hogy a helyes életút kiválasztásának bizonytalansága által szült kételyek miatt nem találtam eddig munkát, és kapunyitási pánik és az elköteleződéstől való félelem tudat alatt arra késztetett, hogy ne is keresgéljek túl komolyan.

Így Oszkár és a másik két utas nem tudta meg azt sem, hogy jelenleg számomra Örményország – minden bizonytalansága ellenére, vagy éppen miattuk – a lehetőségek tárházát jelenti, mert ki tudja mi fog történni ebben a pár hétben. Reményeim szerint, ha több nem is, Örményország ki fog rántani az elmúlt pár év mocsarából, kicsit átdrótozza az agyam, felfrissíti az alkalmazkodó képességem, megdob egy kis önbizalommal, tudatosítja a céljaim, és elindít egy olyan úton, amelyet már sokkal könnyebb lesz hazugságok nélkül prezentálni egy idegenekkel teli autóban robogva egy idegen ország felé.